ÖTÖDIK RÉSZ: KÉT ÓRIÁS SZEMTŐL SZEMBEN.

23. Fejezet

Fordította: Pokorny Zsolt; Lektorálta: HomolaGábor

Dabura sikeres támadása sokakat meglepett, legfőképp azokat, akik a 16-os és 18-as univerzumból jöttek. Cell jobbára egész idő alatt vezetett, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy elkerülje a démonok királyának sugarát.

A ring kettétört, kisebb darabjai szétszóródtak mindenfelé, és egy nagy szürke füstfelhő homályosította el a nézők kilátását. Dabura lebegett, alig maradt látható, Cell viszont teljesen eltűnt. Még a szervezők sem lelték nyomát a tömör füstön keresztül.

– Asszem Cell mégsem olyan erős, mint gondoltuk. – mondta Gohan a 18-as univerzumból.

– Nem olyan gyors, mint egy 2-es szintű szuper csillagharcos... – mondta mögötte az apja.

– Ennek ellenére erősen kétlem, hogy ennyitől megsemmisült volna... – folytatta Piccolo, szemöldökét ráncolva.

A porfelhő végre oszlásnak indult... Cell megjelent, egyenesen állt, karjait összekulcsolva a háta mögött. Dabura - fölötte összerezzent. Nem mindennapi támadást lőtt ki rá.

– Lehetséges, hogy elállt a támadás elől, aztán visszaállt a becsapódás helyére, hogy azt higyjük, hogy meg sem mozdult?

Cell széttárta karjait

– Érdekes... Itt az ideje komolyan venni a dolgot. – mormolta.

Fordulatot vett és gyorsan Daburához repült. Az utóbbit ledöbbentette ellenfele sebessége, ami miatt nem is sikerült vedekeznie a gyomrába fúródó térdrúgás ellen. És ismét, a találat miatt megint összecsuklott és vért köpött fel. Persze ezt is kiheverte és visszatámadt. Egy nagy ívű és pontos mozdulattal sikerült Cell fejét hátulról megrúgnia. A találat még egy másodpercig visszhangzott Cell fejében, ami lehetőséget adott Dabura-nak, hogy folytassa támadását: gyomor ütés, felütés, egy rúgás az álla alá és egy másik rúgás a hasába, a befejező orrba vágás előtt. De ezúttal Cell blokkolta az utolsó ütést az alkarjával, és a démonra bámult... mosolyogva.

Megragadva a szörnyeteg karját, a bio-android megrúgta az ellenfelét, aki nem tudott magához térni, mielőtt Cell elhajította, amint végzett a szórakozással. Dabura ájultnak tűnt, ahogy ott lebegett a ring felett... Míg Cell újra fel nem lódult. A démon kinyitotta szemeit és eleresztett egy kisebb Ki támadást. Ugyan nem sebezte meg a zöld lényt, aki karjával fogta fel a támadást, de a megzavarás elég időt adott neki, hogy megragadja a Cell fején lévő taréjt, ami segítségével átugorhatott az android fölött, miután pár méterrel odébb landolt.

Ahogy a füst oszlani kezdett, Dabura előre nyújtotta karjait és üvöltő hangot adott ki. Cell hátra se nézett, csak annyit tudott kiejteni mondanivalójából, hogy "Óóó basszk..", mielőtt telibe találta a hátán a támadás teljes ereje. Az ezt követő robbanás ismét hangos volt, és Cell ezúttal is eltűnt a füstfelhőben.

Dabura örömittasan nevetett. Babidi a 11-es univerzum szárnyában ugyanígy tett, szintén azt gondolva, hogy ezzel vége. De a démon hirtelen elhallgatott, elharapta a nyelvét a meglepettségtől, amit az elé táruló látvány váltott ki. Cell állt előtte, vigyorogva, tökéletes állapotban a gyorsan eltűnő porfelhő közepén. Karjait a háta mögött tartva, melyek kissé megpörkölődtek és összekarcolódtak, még mindig füstöltek a támadástól.

– Csak nem bevetted? – kérdezte Cell egy mosoly kíséretében, vissza se nézve.

– Micsoda reflexek! – Dabura elismerte, hogy Cell nagyon kemény...

Cell hallotta, gúnyos vigyort vett fel újra. Beszélni kezdett ellenfeléhez:

– Te is jó vagy. Sőt, igazából valószínűleg te vagy a legerősebb harcos, akivel valaha találkoztam.

Dabura bedühödött, mielőtt visszavágott.

– Persze, hogy én vagyok a legerősebb! Én vagyok a Démonok Sötét Királyságának ura!

A 18-as univerzum szárnyánál Gohan szólalt meg.

– Úgy érzem mostanra beigazolódott a gyanúm az erejével kapcsolatban...

– Semmi fejlődés? – kérdezte Goku.

– Semmi. Pontosan ugyanazon a szinten van, mint a Cell játékok kezdetén.

A 16-os univerzumnál ugyanez a téma jött elő, de Vegitó válaszolt.

– Mind tudjuk, hogy lehetetlen, hogy nem fejlődött az elmúlt 27 év alatt!

– Dabura szintje is majdnem ugyanolyan. – elemezgette Gohan.

– Dabura-nál ez a normális. – vágott közbe Piccolo. – Nem tűnik olyan fajtának, mint aki edzene, akárcsak Freeza és a családja.

Dabura mély lélegzetet vett. Tüdejében az oxigén más kémiai anyagokkal keveredett. Mikor a démon úgy érezte, készen áll, mindössze pár másodperc elteltével, kitátotta száját és erősen kifújt. Erős citrom és narancssárga lángok gejzírként lövelltek ki szájából a zöld lény felé.

A lángok Cell pajzsának csapódtak. Annak a pajzsnak, amit a saját energiájának koncentrálásával hozott létre, és ami úgy ölelte őt körül, hogy a tűz nem érhette őt el sehol. De Dabura még nem végzett a támadásával. A kí-jének segítségével felturbózta a tüdejében végbemenő kémiai folyamatokat. Az egész teste felhevült. Még a közönség is látta a körülötte létrejött forró ködöt, ami olyan izzadságot eredményezett, ami patakokban csordult le a vörös démon bőréről. Még a lángok színe is megváltozott a hozzáadott energiáktól, sárgáról előbb vörössé, majd kékké változtak, közben növelve a támadási területet.

Persze pár hosszú másodperc után Dabura kimerült és Cell védőburka továbbra is sértetlenül csillogott. Sőt, úgy tűnt egyre nagyobbra nő. Villámok kezdtek cikázni az áttetsző burok felett, nagyjából 1 méter átmérőjű körben. Megállíthatatlanul tovább növekedve, a "védőpajzs" már a teljesen kifulladt Dabura-t súrolta.

Erejét összegyűjtve összezárta ökleit, lendületet vett, majd egy apró pontban teljes erejével megütötte az energiamezőt. Az ütés ereje alatt a pajzs meghajlott, mintha rugalmas és hajlékony lett volna... de csak egy bizonyos mértékig. A védőburok kipukkant, akár egy szappanbuborék, még a kísérő hang is hasonló volt. Vicces, majdnem nevetséges volt az egész, legalábbis azoknak a nézőknek, akik a harc alatt már megszokott, hatalmas robbanásszerű robajra számítottak.

Cell még csak meg sem moccant. Gúnyosan nézett ellenfelére, aki nagy fáradozások közepette visszanyerte lélegzetét, de szeméből semmit nem lehetett kiolvasni. Dr. Gero zsenialitásának gyümölcse ellenszenves pillantást vetett a démonra, miközben felemelte kezét és ujjaival rámutatott.

– Micsoda energiapazarlás... Ezt próbáld kivédeni! – üvöltötte végül egy magabiztos, szadisztikus vigyorral az arcán.

Ujjaiból sugarak tömkelege zúdult ki. Világos lila, vékony, nagyon gyors sugarak, amik mind egyenesen Dabura-hoz közelítettek. Ahogy némi nehézség árán elkerülte őket, jó páran felismerni vélték a technikát, a 16-os és 18-as univerzum, és még Freeza és családja is.

A legfiatalabb sarj döbbent meg a leginkább.

– Dehát... – mondta teljesen kibillenve. – az én technikám!

Cell ugyanis sajátjaként birtokolta az univerzum néhány legerősebb lényének sejtjeit. Goku, Vegita és Piccolo sejtjei mellett megkapta még Dermesztőét is, amit egy Dr. Gero által készített kis megfigyelő robot gyűjtött be neki. Ezek keveréke adta Cell-nek a képességet, hogy olyan technikákat is használni tudjon, melyek eredetileg nem is a sajátjai.

Habár, úgy tűnik fejlődött. Dermesztő legalábbis érezte. A világos sugár durvábbnak és gyorsabbnak tűnt a sajátjánál.

– Ez a Cell... Lehetséges, hogy még nálam is magasabb szinten van? – kérdezte legbelül. Fejét enyhén jobbra, a bátyja irányába fordította... Őt könnyedén legyőzte egy fiatal srác... Most ismét azon gondolkodott el, hogy milyen esélyekkel indul a győzelemért ezen a tornán...

Dabra, miután jó ötven lézersugarat elkerült, észre vett egyet, ami épp csak pár centire suhant el a mellkasától.

– Uhh... Ez gyors volt... és ő még gyorsabb!

Cell újra mosolyra húzta száját. Annyira élvezte, ahogy ellenfelével szórakozott.

– Ez az egész már-már túl könnyű.

A másodperc töredéke alatt, Cell a homlokához emelte kezeit, széttárt ujjakkal. Egy hatásos technika nevét kiáltotta, amely többször húzta ki Gokut és barátait a szorult helyzetekből, egy technikáét, amely régen egy olyan személy védjegye volt, kinek sejtjeit szintén begyűjtötték.

"Taiyoken!" (vakító napfény)

Hatalmas fény robbanás töltötte be a teret. Minden személyt elvakított, aki Cell-t figyelte. Ez elmondható a 18-as univerzumról is. Míg Goku-nak, gyerekeinek, és Uub-nak volt idejük eltakarni a szemüket, Pan sajnos híján volt az ilyen típusú reflexeknek, így pár másodpercig úgy érezte, mintha megvakult volna. Vegita, a többiekkel ellenben nem takarta el a szemét a kezével, ő maga csak behunyta szemeit, ahogy Piccolo... vagy mégsem. Ez utóbbi ugyanis épp a saját küzdelmére emlékezett vissza Dermesztő ellen. Élénken élt benne az emléke annak, hogy ugyanezekkel a lézerekkel támadtak rá is. Ez a pár másodperc nosztalgiázás a rég eltűnt időkről, amikor végre a harmadik legjobbá lépett elő a saját univerzumában (Basszus! Mostanra már minden bizonnyal 'csak' az ötödik legerősebb...) pont annyi késlekedéssel járt számára, hogy ne tudja időben lehunyni a szemét és megóvni azt Cell támadásától. Kínosan, és majdhogynem elszégyellve magát, enyhén előre billentette fejét, remélve, hogy senkinek sem fog feltűnni átmeneti vaksága.

Dabura is gyors volt. Észrevette Cell új beállását és felkészült mindenre. Sebességéből előnyt faragva sikeresen elkerülte a támadó sugarak utolsó adagját és Cell mögé ugrott. Utóbbi látta, ahogy mozgott, de nem volt ideje megfordulni, persze lehet, hogy csak nem akart?

Jobb kezében Dabura sötét energiákból létrehozott egy kardot. Egyetlen tiszta, precíz és erős mozdulattal keresztül hasította Cell-t, majdnem a dereka vonalában. Egy kar és egy szárny zuhant ki a ringből, hasának háromnegyedét egy kard választotta el a csípőjétől. Ennek a vágásnak a hatásossága mélyen megdöbbentette Cell-t. Erre egyáltalán nem számított. Ez volt az első alkalom, hogy ez a Dabura ennyire megsebezze őt. Utóbbi azon volt meglepődve, hogy a kardja nem hasította teljesen ketté ellenfelét, ezért kétszer olyan erősen próbálta befejezni a mozdulatot, közben felkiáltva:

– PUSZTULJ!

Furcsamód semmi sem változott. Mintha extra erőfeszítése egy láthatatlan fallal ütközött volna. A kard egy centit sem mozdult. Cell tartotta azt a bal kezével, nem engedve azt semerre sem mozdulni.

– Csak hátulról tudsz támadni? – kérdezte a humanoid rovar.

– Mi a...?

Cell lassan kitépte testéből a kardot... és Dabura felé fordult, még mindig a kardot markolva. Egy győztes mosolyával az arcán felcsattant:

– Egyébként is, ezzel a karddal esélyed sincs megölni engem!

Ekkor letörte a kard végét a puszta kezével... ami aztán porrá vált és eloszlott a levegőben. Dabura kardjának megmaradt része is eltűnt, ahogy az mosolyogva kezdte kigúnyolni ellenfelét.

– Ha! Félig felnyitott testtel... ÉS egy leszakadt karral, már így is veszítettél!

Cell ismét elmosolyodott. Egyértelműen, ez a Dabura ezt komolyan is gondolta... Nagyon lebecsülte az ellenfelét. Egy kiáltással Cell visszanövesztette karját, levágott szárnyát, és - mintegy varázsütésre - visszaforrasztotta hasát a csípőjéhez.

– Hogy mondod? – kérdezte Cell mulatságosan, miközben új karját kezdte nyújtóztatni.

– Dehát... hogyan? – nyögte ki nagy nehezen a démon, aki ledermedt a félelemtől. – Hiszen neked most súlyosan sérültnek kéne lenned!

Dabura ekkor már tudta, hogy néhány lény képes regenerálódni. Nem is lepődött meg, amikor a namek is ezt tette, ám nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy ez mennyi energiájába került. A tény, hogy ez az ismeretlen fajból származó harcos is képes erre, már önmagában is lenyűgöző, de a tény, hogy anélkül teszi, hogy energiát veszítene... Ez egy szörnyeteg! Csak egyetlen ilyet látott eddig... Majin Buu-t!

A 11-es univerzum szárnyában Majin Buu mozdulatlanul állt. Éles szemmel figyelt, karjait kör alakú csípőjén tartva. Babidi, mellette, kezdett bepöccenni.

– Az az idióta! Ha ez így megy tovább, még a végén megölik!

Pár méterre egymástól, a felek farkasszemet néztek egymással. Cell hirtelen a homlokához szorította két ujját és előkészült egy támadásra, amit a sejtjeivel együtt kapott, méghozzá egy namek-tól.

– Ezt neked! Makankosappo!

Piccolo egyedi technikáját indította útjára: egy energiagömböt, amit egy sugár követ, melyet lila spirál vesz körül, ez tartott a démon felé, aki már túl fáradt volt, hogy elkerülje. Mellkasán találta el, és bár a másodperc egy tört részéig úgy tűnt, ellenáll a támadásnak, végül átütötte őt és vért köpött fel.

A 13-as univerzumnál két harcos, akik már a torna elejétől le voltak nyűgözve, az épp zajló csatát kommentálták. Az utolsó támadást sem hagyták szó nélkül.

– Ccc... Megsérülni egy ilyen egyszerű technikától... – mondta csöndesen Raditz.

– Direkt kapta be? – fűzte tovább a szót öccse, Kakarotto.

Nem tudhatták, hogy a jelenlévő univerzumok felében ugyanezzel a technikával Piccolo kétszer is átverte Raditz-ot, egyik alkalommal Son Goku - más néven Kakarotto - önfeláldozásával mindkettőjüket megölte a Makankosappo... Ha tudták volna... Valószínűleg mindketten azonnal szívrohamot kaptak volna!

Dabura haldokolt, de nem adta fel... Még mindig volt egy utolsó kijátszható kártyája! Ha tudta volna, hogy máshogy nem győzhet, már rég használta volna!

– És most lezárom ezt! – mondta ellenfelének, lélegzetvétel nélkül, sebzett teste már majdnem teljesen elvérzett, egyik szeme már lecsukódott, az eszméletvesztés határán...

Dabura köpött még egyet. De ezúttal nem vért. Valami fehér slájmot, nyúlós anyagút. Cell erre mondjuk nem számított, ideje sem volt elkerülni a köpetet, ami bal combján landolt. Egy pillanat alatt, a nyál megkövült és Cell testéből egyre nagyobb felületet kezdett beteríteni.

– Ugh! Mi ez? Mit tettél a tökéletes testemmel?!

Ekkorra a bal lába már teljesen kővé vált, és a bal is majdnem... Az átkozott köpet lassan Cell hasán keresztül a mellkasa felé tartott.

– Véged van, rovar! – mondta Dabura. – Én győztem!

Tényleg úgy tűnt, hogy Cell-t váratlanul érte a támadás, miközben a felső teste nagy része is lassan kővé dermedt. Dabura már a szájában érezte a győzelem ízét...

– És te ezt most komolyan el is hiszed? – Cell végül vigyorogni kezdett és felhagyott a tettetett vergődéssel, ami egy sarokba szorított állatra emlékeztetett.

Dabura-t azonnal elhagyta a győzelem érzése a Cell-től már megszokott gúnymosoly láttán. Utóbbi megragadta a fejét a kezeivel... és letépte! A kifröccsenő vér bepermetezte a kőszobrot, amely egykor Cell testeként szolgált, és ami ekkor a ring talajára zuhant. Karjai ekkor már kővé váltak. Cell feje valamivel lassabban esett a földre... A kőtest ezernyi darabra hullott szét a landolás után.

– Megölte magát? – tette fel magának a kérdést Dabura, ahogy a ringet bámulta.

Remélte, hogy ez a helyzet. Nagyon legyengült és már így sem tudta a levegőben tartani magát. Lassacskán leereszkedett.

A talajon, Cell feje, még mindig vigyorgott, beszélni kezdett.

– Öngyilkosság? Volt már olyan, túl vagyok rajta!

Ki-jét koncentrálva, a bio-android azonnal regenerálódott, szó szerint tetőtől talpig. Dabura megviselt arckifejezésén látszott, hogy ennél többet már nem képes elviselni. Egy utolsó szót még el tudott mormolni, de ezután fejjel előre lezuhant Cell régi, összetört kőteste mellé.

– Nyál, ami kővé változtatja az ellenfél testét... Nem rossz. Megért egy próbát...

– Cell győzött. – mondta Gohan a 16-os univerzum Piccolo-jának. – Végülis erősebb volt, mint Dabura.

– A regenerálódás sokat segített. – tette hozzá Piccolo, hogy ellensúlyozza egykori tanítványa következtetését. – De még mindig gyengébb, mint mikor visszajött apád önfeláldozása után.

Cell birtokolta Piccolo sejtjeit, egy namek-ét. A fajuk híres a kifinomult hallásukról is, amit Cell nyilván örökölt. És rendkívül kíváncsian hallgatta a lent zajló beszélgetést.

– Gyengébb, mi? – gondolta ahogy mosolygott. – Tehát tökéletesen sikerült tartanom magam ahhoz a szinthez, ahol a Cell Játékok kezdetekor voltam.

– Letelt a 30 másodperc! – kiáltotta a bemondó. – Cell, a 17-es univerzumból a győztes!

– Nagy élvezetekben lesz részük, mikor ellenem harcolnak majd. – gondolta Cell, ahogy visszatért a páholyához, ahol Cell Junior alig várta, hogy gratulálhasson az apjának. – Másrészt viszont... Kíváncsi vagyok, hogy hogyan győztek le az ő univerzumukban, ha az öngyilkossági kísérletemet ott is végrehajtottam. Nyilván való, hogy jobb voltam, mint ez a Son Gohan...

Ahogy visszaért a saját részlegéhez a kék Mini Cell-hez, Dr. Gero teremtménye visszaemlékezett azokra a napokra... 27 évvel ezelőtt...