16. Fejezet: Családi idill...

Vegetto osztódása

Vegetto az utolsó szintre állította be a gravitációs szobát, de még átalakulás nélkül is túl könnyűnek találta. Azon gondolkodott, hogy talán jobban járna, ha keresne egy hatalmas bolygót, vagy egy csillagot a további edzésekhez. Másrészt viszont egy csillag talán túlságosan égetné a talpát...

Kilépett a szobából és a fürdőszoba felé vette az irányt. Az oda vezető úton bedobott két senzu-t – fogynak, akár a cukorkák. A falon egy naptár lógott, ami nem igazán illett a környezetbe a sok monitor és számítógép mellett. Az egyetlen ok, amiért ott volt, hogy minden hónapban más cicák képét lehetett látni rajta. Bulma édesanyja elsősorban ezért vette meg.

Az elkövetkező szombat, azaz ami öt napra van mostantól, piros színnel van megjelölve. Vegetto tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor Trunks az osztálytársaival előad valami színdarabot a szülőknek. Amíg nem Mr. Satan-ról szól, addig el tudja viselni a színházat, még ha 8 és 9 éves gyerekek adják is elő és – várhatóan – unalmas és kaotikus lesz az egész.

Trunks a mennyországban érezte magát, amiért az apja is megnézi, hogyan játszik a színpadon. Előző apja, Vegeta, mindig visszautasította a gyerekprogramokra szóló meghívásokat. Nem csak afféle égbekiáltó érdeklődési hiányból, vagy rosszindulatból, hanem mert teljesen feleslegesnek tartotta őket.

Majd megcsillant a fél-isten szeme. A dátum emlékeztette őt valamire.

Persze! Ezen a napon született Chi-chi!

A szerencsétlen Goku képtelen volt megjegyezni a dátumot. Még ha sikerült is volna neki, akkor sem tudta volna, hogy mikor van, hiszen sosem érdekelte, hogy épp milyen nap van – még azt sem tudta, hogy milyen napokból áll egy hét. Egész életében rá se nézett egy naptárra.

Chi-chi már megszokta ezt és felvette azt a szokást, hogy párszor emlékeztette őt a fontos események évfordulója előtti napokon, mint Gohan szülinapja.

Mégis, ezúttal nem szólt neki. Vajon miért?

Talán úgy érezte, hogy Vegetto-nak semmilyen kötelezettsége sincs már felé, mivel… mondjuk úgy, külön váltak az útjaik. Biztos nem akarta őt zavarni. Chi-chi úgy döntött, inkább a háttérben marad.

De ő nem Goku már. És nem is Vegita. Gyerekek előadásai, a barátai születésnapja, ezeket nem fogja kihagyni. Megvan hozzá a képessége, hogy ne hagyja ki őket.

Tehát adott a feladat, hogyan tudna mindkét eseményen egyszerre részt venni (az este Chi-chi időzónájában egybe esik a fővárosi délutánnal)?

Bárki, kellő jóindulattal elment volna Chi-chi-hez és elvitte volna valahová pénteken, hogy egy nappal előbb megünnepeljék a születésnapját. De nem Vegetto.

Ehelyett ő meglátogatta Tien-t.

Vegetto megkérte Tien-t, hogy vegyen fel parókát és álruhát, hogy a helyében részt vegyen Trunks előadásán.

Vagy várj... Talán mégsem ez történt.

Miután lezuhanyozott és felöltözött, Vegetto leült az ágyára, ujjait a homlokára szorította és koncentrált.

És a következő három órában az ég adta világon semmi sem történt.

Majd végre megérezte Tien energiáját. Valószínűleg éppen ütött egyet. Még mielőtt elveszítené a fonalat, gyorsan teleportálta magát.

Tien épp akkor kelt és csak elhanyagolható mennyiségű energiát bocsátott ki, miközben a reggeli bemelegítő gyakorlatait végezte. Úgy tűnt, Chiaotzu nincs vele. A háromszemű harcos a különleges lény felé fordította tripla tekintetét, aki épp most jelent meg előtte. Mégis ki ez a srác?

Egy másodpercig attól félt, hogy valami új teremtmény, valami klón akit Gero épített számos csillagharcos génjeiből, vagy akár emberekéből. De nem erről volt szó. Nem. Ez a lény egy válasz volt a rég feltett kérdéseire: Miért nem érezte sosem Goku energiáját sehol Vegita-é nélkül? Ezek szerint nem őket érezte, hanem ezt a személyt.

Akárhogy is, ez a lény Goku és Vegita!

– A nevem Vegetto. – mondta.

– Ez mindent megmagyaráz. – válaszolta Tien, habár ez egyáltalán nem magyarázott meg semmit.

Mikor utoljára látta Goku-t, Tien eszméletét vesztette egy ütéstől, amit Buu-tól kapott. Kiütve maradt egy darabig, majd mikor magához tért érezte, hogy Buu már nem él, és a boldogság is eltűnt a csapat többi tagjából. Pár pillanattal később a Föld lakói visszatértek az életbe és ő úgy döntött, inkább csatlakozik Chiaotzu-hoz ahelyett, hogy magyarázatot követelne az Istenektől.

Vegetto elmesélte, mit hagyott ki, majd egy szívességet kért tőle.

– Meg tudod mutatni nekem a Multi-form technikádat?

[ Szerkesztői megjegyzés: Krilin és Piccolo is ismeri ezt a technikát, de CSAK az anime történetében. A DragonBall és a Multiverse történetében azonban csak Tien tudja végrehajtani. Mivel egy bonyolult technikáról van szó, amiről kiderült, hogy nem elég hasznos egy harc során, senki sem gondolt rá, hogy megtanulja.]

Tien összezárta a tenyereit és megformálta a végrehajtáshoz szükséges kézjeleket. Két részre osztotta a testét. Aztán mindkét rész tovább osztódott.

Vegetto elmosolyodott. A teleportáláshoz mérten, ez a technika elég egyszerűnek tűnt. Megcsinálta ugyanazokat a kézjeleket és ugyanazt az energiát és koncentrációt tette hozzá, amit Tien is, majd a teste két egyforma részre osztódott. Itt meg is állt.

– Csak két testre van szükségem. – mondta a két Vegetto, sztereóban.

Teljesen szinkronban mozgatták a kezüket.

– Hm... – mondták egyszerre. – Asszem... Duplán látok.

– Ez normális. – magyarázta az egyik Tien. – Még mindig csak egy elméd van, és még nem tudod, hogyan irányíts vele két testet egy időben. És ez az a része a technikának, aminek az elsajátítása időbe telik. Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen már előtte is tudtam egyszerre több irányba nézni. Viszont te még nem szoktál hozzá.

Vegetto ugyanabba az irányba fordította mindkét fejét. Aztán megpróbált sétálni, de majdnem elesett, aminek az elkerülésére a levegőbe emelkedett – mindkét test.

– Most két bal lábad és két jobb lábad van, amik alatt a talaj nem egyforma. Meg kell tanulnod külön irányítani őket. Gyakorolnod kell, hogy hozzászokj.

Vegetto gyakorolt hát és hozzászokott. Aznap estére, a két test egymástól függetlenül mozgott.

Tien-nek egy teljes hónapig tartott, míg két testet külön tudott irányítani. De mindegy... Annak a két zseninek az egyesülése jobban teljesített nála. Tien is egy csodagyerek volt, ezt tudta, de Son Goku-hoz, vagy Vegeta-hoz képest, csak egy apró villanás volt. Szóval, ahhoz képest...

– A testek közti távolságtól függően, sokkal fárasztóbb lehet fenntartani az osztódást. Felhagytam a technika használatával, ezért sosem tapasztaltam meg a határait, de akkoriban nem tudtam fenntartani 200 yardnál többet a két test között. Még veszélyessé is válhat a használata, ha nincs elég energiád, hogy a testek újra egymás közelébe jussanak.

És Vegetto-nak 3000 mérföldnyi távot kell majd fenntartania!

Másnap, Vegetto elköszönt régi ellenfelétől. Érezte, hogy Chiaotzu energiája közeledik. Biztos valami dolga volt, de Vegetto nem volt az a típus, aki megvárná, hogy csacsoghasson vele.

Megérkezett Bulma-hoz, bevett három senzu-t és lefeküdt, mert lefárasztotta a gyakorlás. Bulma kávét csinált, nem is morfondírozott rajta, hogy merre járhatott az elmúlt 36 órában, ami alatt nem hallatott magáról. Elvégre már hozzászokott, hogy időről időre ez történik.

Pár órával később Vegetto felébredt és készen állt rá, hogy az egyik testét messzire küldje. Persze egyelőre eszébe sem jutott a teleportálással próbálkozni, ezért repülésre utasította ezt a testet.

Délután Trunks teljesen bepánikolva rontott be szülei szobájába.

– Hali, remélem nem felejtettétek el!!! – majd hirtelen megtorpant, mielőtt apja lábaiba ütközött volna.

Vegetto épp az övét igazította. Hétköznapi inget viselt és – meglepő módon – nyakkendőt!

– Nekem nincs szövegem, amit meg kellett tanulnom. Mit kellene elfelejtenem? – kérdezte Vegetto.

A kisfiú széles mosollyal az arcán sarkon fordult, kiszaladt a házból és bepattant a kocsiba, mivel az emberek autókat használtak az utazásra a városban, a teleportálást előnyben részesítő Vegetto tanácsa ellenére.

Nagypapi és Nagymami, akik között úgy tűnt, hogy nagy a korkülönbség, idős koruk ellenére a hátsó ülésen ültek, mikor Trunks beszállt. Bulma is bent ült és kopogott a szélvédőn. A robotizált sofőr becsukta az ajtókat és a kocsi pár centire felemelkedett a földről.

Vegetto az indulás pillanatában jelent meg a kocsiban.

– Ó, Vegetto! – mondta meglepetten a nagymami. – Jól megijesztettél!

Ugyanekkor, 3000 mérfölddel odébb, Gohan az anyjának segített megteríteni az asztalt. Chi-chi nem volt hajlandó másokra hagyni a munkát, még a saját születésnapján sem!

Videl, aki már egy éve hivatalosan is Gohan barátnője, ide-oda pakolászott, mert nem tudta, mit csináljon, de mégsem akart haszontalannak tűnni. Goten nem zavartatta magát ilyen dolgok miatt és csak körbe-körbe futkosott.

– Ide tettem a kenyeret, oké? Szüksége van még valamire, assz... any... Chi... ömm... Hogy szólítsalak? – kérdezte zavarodottan Chi-chi-től.

– Hívj, ahogy akarsz, drága Videlem. – válaszolt Chi-chi. – De meg foglak folytatni, ha folytatod ezt a magázódó stílust, akármilyen öreg is legyek! Érzem, ahogy az elmúlt évek hatással vannak rám! Olyan öreg vagyok, olyan ráncos, a fiam már így is magasabb volt nálam, erre most elhagyja a legfontosabb nőt az életében valami lány miatt... Áh... Ne is figyelj arra, amit mondok, Videl. Csak egy vénülő bolond vagyok...

– Olyan sok gyertyát kellett raknunk anya tortájára, hogy végül sütnünk kellett egy nagyobbat! – csacsogott vidáman Goten. Aztán egyszer csak kapott egy kokit a fejére. – Aúúú!

– Hívhatlak... Chi-chi-channak? – kérdezte Videl. Helyi szokások szerint már szólíthatta volna ’anyu’-nak, de még nem állt rá készen, mert még nem ment hozzá Gohan-hoz.

– Még mindig túl formálisan fogalmazol! Csak óvatosan! A fenyegetésemet jobb, ha komolyan veszed, kisasszony! Pont olyan messzire jutottam a harcművészeti tornán, mint te! De... Gohan, fiam, mégis mit csinálsz? Eggyel több tányért tettél ki!

– Anya, épp most diplomáztam le és a második tárgyam a matematika volt. Tudom, hogy hány tányért raktam ki.

– De tudod, hogy a nagyapád nem tud eljönni idén! A népének segít újraültetni a termést, ami elpusztult a viharban.

– Tudom. – mondta röviden a fia.

Chi-chi szeme tágra nyílt, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

Vegetto a ’fúziós ruháit’ viselte, és a potara-kat. Úgy vélte, hogy harci ruházata volt a legmegfelelőbb választás az eseményre, ami a rendelkezésére állt. És még ha Bulma próbálta is meggyőzni ennek ellenkezőjéről, tudta, hogy Chi-chi egyet ért vele a kimono jelentőségét illetően.

Chi-chi a karjaiba vetette magát és egy ideig magához szorította.

– De miért jöttél el meglátogatni egy ilyen vénlányt? Egy öreg, ráncos vén nőt? – kérdezte, miközben lehunyt szemei megteltek könnyel.

Eleresztette őt és Vegetto, aki eddig egyik kezét a háta mögött tartotta, megmutatta neki a meglepetését. Egy csokoládés doboz volt, de nem a Földről.

– Ha már úgyis csúnya vagy, igazán megkerülhetsz néhány szabályt, nem? Boldog Születésnapot!

– Ooooh! Mégis, mi ez?

– Nem tudom kimondani, de az biztos, hogy nagyon finom!

Igazából Vegetto már betolt egyszer egy egész dobozzal, mindössze néhány másodperc alatt. A Gylion bolygó lakói, akiket felszabadított egy mutáns gyík népség elnyomása alól, boldogan adtak neki két ilyen dobozt.

A csoport átment a nappaliba és Vegetto köszöntötte a család többi tagját is.

– Hékás, én nem kaptam semmit! – akadékoskodott Goten, aki féltékeny volt anyjára az univerzum másik feléből kapott csokik miatt.

– Mert most nem a te születésnapod van. – magyarázta apja, miközben lekuporodott. Körül nézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyel, majd rákacsintott fiára. Előhalászott egy sokszínű csigát az öve mögül. Nyilvánvaló volt, hogy egy furcsa, idegen bolygón szerezte.

– Király! – kiáltotta a gyerkőc, akinek idegen fogalom volt a titoktartás.

És az este hihetetlen jól telt a továbbiakban is. Vegetto-ból majdnem kitört egy nevetés evés közben, mikor Trunks egyik osztálytársa annyi hibával mondta el a szövegét, hogy a többi színész nem tudta megállni nevetés nélkül. Persze ettől csak még zavarodottabban makogott tovább.

Ettől eltekintve teljes volt a siker.

Vegetto-nak még meg kellett ennie néhány senzu-t, mielőtt ágyba zuhant, mert teljesen kimerült.

Az ilyen alkalmakon a továbbiakban is használja majd ezt a technikát, de csak a Földön. Ha ilyen nehéz volt 3000 mérföld távolságról irányítani a testeket, elképzelhetetlen, hogy bolygóközi távolságokból működhessen, százmilliószoros távolságból.