15. Fejezet: Vegetto, a nagy hős

Az első igazi küldetés

A Kaioshin-ek megüzenték a helyi Kaiok-nak, akik továbbadták a világok isteneinek, hogy ha bármi miatt nagy erejű beavatkozásra lenne szükségük, ha csodára várnak, csak továbbítsák a kérést a felettük állóknak.

A megoldás pedig Vegetto közbelépésében nyilvánulhat meg.

Már teljesített néhány feladatot, amik miatt pletykák keltek szárnyra az univerzumban erről a különleges hősről azok között a bolygók között, amik a legnyitottabbak.

Ezen a napon az öreg Kaioshin egy jelentős problémáról beszélt neki egy olyan bolygón, amit az univerzum több diplomatája és vezetője sűrűn látogatott. Sok küldöttség és birodalmak szóvivői találkoztak itt, hogy üzletekről beszéljenek, amiken keresztül fenntarthatták a békés kapcsolatot.

– Egy hatalmas palotáról van szó. Rengeteg fontos személy, óriási földek képviselői lesznek ott.

– Igen – bólintott Vegetto, bár sosem hallott még az adott bolygóról, vagy a palotáról.

– Ez az anarchisták egy csoportja, néhányuk régebben Cold király egykori seregének tagjai, akik vissza akarják állítani a birodalmat. Egyesek harci ereje meghaladja a több ezer egységet is.

– Igen – mondta ásítozva Vegetto.

– Majdnem száz terroristáról beszélünk, akik több, mint ezer ártatlant ejtettek fogságba egy szinte bevehetetlen palotában, amit mostanra az irányításuk alá vontak.

– Húú...

– Mindenhol robbanóanyagokat helyeztek el, felderítők és fanatikusok fenyegetik őket egyfolytában, némelyikük kardokkal, mások fegyverekkel, a specialitásaiktól függően.

– Aha.

– Azt akarják...

– Leszarom, mit akarnak. Nem fogják megkapni.

A Kaioshin nem is mondott többet, amit Vegetto a beszélgetés befejezésének tekintett. A fent említett bolygóra teleportált, közvetlenül a szóban forgó palota elé.

Az épületet egy teljes sereg vette körül. A helyzet feszült volt. Vegetto talált valakit, akiről úgy vélte, ő lehet a parancsnok, ezért odalépett hozzá.

– Maga... Maga Vegetto? Azt mondták, maga ki tud húzni minket ebből a szorult helyzetből, de el kell mondjam...

– Persze, persze. – szakította félbe Vegetto. – Ne aggódjon! Van a környéken egy üres börtön, ahová a terroristákat betehetem?

– Ömm... Van egy a büntetőintézetben, de az messze van innen...

– Mutassa meg egy térképen.

És a parancsnok így is tett. Erről Vegetto meg tudta, hová kell teleportálnia, megérintette a katonát és mindketten a központi börtön előtt jelentek meg.

A katona gyorsan megmutatta Vegetto-nak az üres cellákat, pár olyat is, amik az erősebb terroristákat is visszatarthatják. Vegetto megkérte az őröket, hogy zárják be duplán zárják be a cellákat és számítsanak rá, hogy meg fognak telni, majd visszatért a palota közelébe.

Az épületet egy olyan mező védte, ami meggátolta őt abban, hogy megérezze a bent lévők erejét. Milyen kár. A falakon belülre teleportált.

Megszólalt a riasztó. „Behatoló!” kiáltott egy őr a szobában, ahová a térfigyelő kamerák képe befutott. De mielőtt bármi mást mondhatott volna, a behatoló már mögötte is volt, megragadta és kiteleportált vele. Az őr megfordult, hogy megüthesse, de csak a börtöncellában levő levegőt sikerült eltalálnia.

Egy tucat társa is ugyanebben a cellában találta magát, néhányuk még mindig abban a pózban állt, ahogy a túszokat tartották maguk előtt, pedig azokat Vegetto nem hozta el a palotából.

Bután bámultak egymásra.

Egy perccel később már vége is volt az akciónak. Vegetto-nak össze kellett ugyan zúznia néhány automatikusan tüzelő ágyút, de azokon kívül egyetlen lövés sem dördült el.

– Ez is túl könnyű volt!

Látva a börtönőrök meglepett arckifejezését, Vegetto gyorsan felvilágosította, hogy melyik rabok a legveszélyesebbek. Elégedett volt a munkájával, már épp távozni készült, amikor átfutott rajta egy furcsa érzés. Azonnal amellé a terrorista mellé teleportált, akinek az érzéseit megérezte, megragadta és távozott vele.

– Most mind meghaltok! – kiáltotta a fanatikusok vezére, amint megnyomott egy gombot egy apró távirányítón.

– Hmm, az itt nem igazán fog működni, barátom. – válaszolta Vegetto.

Egy erdőben találták magukat, a nap már nem volt lenyugvóban, sőt, fényes nappal volt.

A vezető körül nézett.

– Ne is fáraszd magad, egy másik bolygón vagy. Gondolom a távirányítód nem működik ilyen messziről. A frászt hoztad rám, ugye tudod? Szerencse, hogy hirtelen sokkal agresszívabb lettél és én megéreztem ezt a változást, mint az önelégültségedet is, mikor a többiek mind meglepettek voltak és szomorúak.

– De mégis ki a franc vagy te???

– A nevem Vegetto. Jobb, ha megjegyzed.

Vegetto elvette a távirányítót és megsemmisítette, majd átkutatta a vezetőt további eszközökért, mielőtt visszaküldte a tömlöcbe.

A küldetés teljes siker volt.

Ez volt Vegetto első nagy, közönség előtti tette, így kezdődött az igazi hírneve. Gyorsan nőtt, miközben hasonló feladatokat látott el, amik során a jelenlévők számára úgy tűnt, varázserővel bír.

Sebessége és pontossága miatt olyan volt, mint egy szellem, átment a falakon, embereken, képes teleportálni és kiütni valakit csupán azzal, hogy ránézett… És ez működött tapasztalt harcosok ellen is.

Még azok is, akiket elit harcosokként tartottak számon, olyan erő birtokában, amikkel világokat semmisíthetnének meg, semmit sem értek Vegetto ellen. Több felkeléssel elbánt, Cold király régi seregének tagjaival, akik mindegyikének több százezer egység volt az ereje.

Az univerzum kezdte megismerni a nagy hőst, Vegetto-t, akinek a hatalma korlátlan; páran egyenesen istennek tartották.

És ha az ártatlanok és gyengék elismerték őt hősüknek, és szerették őt a segítségéért, a gonosztevők rögtön ellenük fordultak. És néhányuk erősebb volt a többinél...

Pandora halhatatlanja

Pandora egy kis bolygó volt, ami egy fehér törpe nap körül keringett. A felszín hihetetlenül hideg volt, nagyjából mínusz 180 fok, ami épp elég volt ahhoz, hogy az oxigén – legalábbis részben – gáz halmazállapotú maradhasson. És ez volt minden, amire Pandora halhatatlanjának szüksége volt. Hogy minden tizedik-tizenötödik percben lélegezzen egyet.

Mikor nem lélegzett, a teste egyre jobban legyengült, ami fájdalmat okozott neki. Mégis, mindegy mennyire fájt, mégsem tudott belehalni. Több alkalommal is, magától látogatott el Enma-hoz, merthogy – úgymond – képes volt átsétálni az alvilágba. Habár, sosem engedték, hogy maradjon.

– Te egyike vagy az univerzum anomáliáinak. Sajnálom, – mondta az óriás, aki a túlvilágot irányította, és aki alig volt magasabb nála. – de egyszerűen nem maradhatsz a túlvilágon.

Ennek már százezer éve. Vagy egy millió, végülis egy ideje már nem számolja. Folyamatos erőfeszítésébe telt, hogy a túlvilágon maradhasson, mintha valakinek egyfolytában egy lábon kellene egyensúlyoznia. Nem volt halott, így nem működött a dolog.

Egy ilyen hatalmas univerzumban, ami majdnem végtelen, elkerülhetetlenül előfordulnak rendellenességek. Többségük a másodperc töredékét sem élte meg, miután egy szupernova belsejében jött létre. De néha olyan személy kapott hatalmat, aki nem kérte azt. Ilyen dolgokra az esély csupán egy volt a több milliárd milliárdhoz... De ha a véletlen folytán valami meggátolta a halálodat, azzal elég sokáig az univerzum egyik rendellenességével váltál.

Eleinte örült ennek. Majd később, ahogy egész civilizációk születését, majd halálát kellett végignéznie, megértette, hogy nincs semmi haszna az ilyen hosszú létezésnek.

Így, miután sok dologba belekóstolt, miután felépített egy saját birodalmat, amit később magára hagyott, majd puszta kézzel végzett több tucat fagydémonnal, már semmi érdekes dolog nem várt rá.

Egyáltalán semmi.

Fenyegethette volna a teljes univerzumot, de ez a feladat még unalmasabbnak ígérkezett, mint ezen a bolygón ücsörögve várni a nagy robbanást.

Belevethette volna magát egy napba, de nagyon félt, hogy az nem végezne vele, így örökké csak szenvedne a nap égető erejétől.

Pandora halhatatlanja, művészeink által kitalálva ;)

A látogatók nagyon furcsák voltak. A hajó nagyjából százméternyire ért földet, majd űrruhás idegenek szálltak ki belőle. A lépteik a jéggel és folyékony nitrogénnel borított felszínen megtörték a halott bolygó csendjét.

– Szép napot neked, Pandora halhatatlanja! Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy találkozhatunk veled...

– Remélem, hogy érdekes történeteket szeretnétek elmesélni nekem. Máskülönben mindannyian meghaltok. Szerencsétekre.

– Halhatatlan, valóban olyan dologról szeretnénk szólni, amit érdekesnek fogsz találni. Felbukkant az univerzumban egy harcos, akiről az emberek úgy tartják, hogy legyőzhetetlen és a hatalma korlátlan!

– Ja, nem ez az első alkalom, hogy ilyesmit hallok. Háromszáz évente egyszer eljöttök hozzám vigyorogva, azt hiszitek, hogy kihívás elé állítotok holmi fagydémonokkal. Ó, öld meg Blizzard-ot, Ó, öld meg Cold-ot, Ó, öld meg Dermesztőt... Annyira gyengék, hogy az már szánalmas. Olyan sokat megöltem már közülük tízezer éve... Vagy talán már százezer? Úgyse’ számít. A kisujjamat sem mozdítom egyszerű túlélők miatt.

– Biztosíthatlak, Halhatatlan, hogy a fagydémonok senkik ehhez képest! Bolygó méretű aszteroidákat mozdított el egyetlen arcizma megmozdításával, sértetlenül haladt keresztül egy napon! Hát, kicsi nap volt, de az is számít!

– Ó, valóban...?

– Sosem mernénk zavarni téged, ha nem hinnénk, hogy ez a lény majd kihívást jelent neked. Tudjuk mivel jár, ha a semmiért kérünk rá, hogy elhagyd a bolygódat.

– Látom az elmédben, hogy hiszel abban, amit mondasz... Bár volt már rá példa, hogy robotizálás embereket küldtek hozzám, szóval ez nem jelent semmit. De rendben, látogató. Vállalom a rizikót.

Az űrruhás emberek megkönnyebbülve néztek egymásra.

– Vigyetek a harctérre. Adjatok egy kis időt bemelegíteni, nagyjából egy hetet, és készen állok.

Egy ismeretlen bolygón járunk, komolyabb civilizáció nélkül. Persze akadtak lakói, hiszen egy hős figyelmének felkeltésére mi lenne jobb mód, mint megölni pár ártatlant. Ahogy a kihívó híre terjedt, a halhatatlan az egyenlítőhöz utazott és kiropogtatta tizenkét ízületét. Ha Vegetto nem jelenik meg egy órán belül, elpusztítja az egész bolygót.

Tartva magát adott szavához, Vegetto konzultálni ment a Kaioshin-ekhez, mielőtt elfogadná a kihívást.

– Nem ismerem a tagot. – fogalmazott egyszerűen az öreg Kaioshin.

– Ő is egy anomália, – magyarázta Kibito. – Már majdnem 3 millió éves. Nem tud meghalni. Sosem okozott nagy pusztítást, ezért semmit sem tettem ellene. Nyugodtan üldögélt a kis székében egy elhagyatott bolygón az elmúlt nagyjából egy millió évben.

– Hehe, szóval egy kisfiú. – mondta az öreg.

– Tehát, – mondta Vegetto, – Ezek szerint harcolhatok vele, ugye? Megölhetem?

– Hát... – válaszolt Kibito. – Szabad ugyan, de nem fog sikerülni.

– Pfff! – és Vegetto már el is tűnt.

A halhatatlan 3 méter magas volt. Valamennyire humanoid alkat. A ki pedig, amit kibocsátott, valóban lenyűgöző volt. A szíve mélyén, Vegetto remélte, hogy ez a szint csak a pihenő formájának energiája.

– Szóval, te vagy Vegetto? Elrejted a valódi erődet... Mutasd!

– Én is örülök a találkozásnak, Halhatatlan. Remélem, te is tartalékolod az erődet! Máskülönben ez sem lesz túl izgalmas összecsapás.

– A ki, amit kibocsátok, Dermesztő erejének nagyjából tízszerese, tudod, a fagydémoné.

– Pont ezt mondom. Unalmas.

Vegetto széttárta karjait, majd – a szuper harcosok átalakulása nélkül – megemelte az energiáját, amíg ellenfelének tízszeresét tette le az asztalra.

– És ez még csak az egy százaléka, vagy ezreléke az erőmnek. – mondta Vegetto.

Ekkor egy mosoly jelent meg a Halhatatlan arcán. Meg se moccant, de az energiája hirtelen megugrott. Hamar túlnőtt Vegetto-én, majd nekivetette magát ellenfelének. Olyan erővel vágta gyomorba, hogy a lökéshullám összeroppantotta a környező sziklákat.

Vegetto látta a közeledő támadást és azonnal szuper csillagharcossá vált, felrepült kicsit, hogy ne essen hanyatt. Megfeszítette a hasizmát és karjait maga mellett tartotta.

A Halhatatlan ökle belefúródott a hős gyomrába egy második robbanást hallatva az összezúzott levegő által. De Vegetto egy centit sem mozdult.

A halhatatlan le volt nyűgözve. Ekkor vér jelent meg az öklén.

– Ja... – mondta Vegetto. – Különben sem számítottam sokra.

– Hi... hetetlen... Valamilyen belső pajzs lehet... Nagyon hatásos... De nem mozdultál el... A trükk bizonyára...

– Dehogy, dehogy. Nincs trükk. Egyszerűen csak nagyon, nagyon erős vagyok. Hát, végülis majdnem biztos, hogy az idősebb fiam is könnyedén le tudna téged győzni.

Az utolsó zuhanó kövek és fák is földet értek végre, hatalmas zajt okozva.

– Másrészről viszont, be kell ismernem, meglepően erős vagy. – tette hozzá Vegetto. – Nagyjából Cell szintjén lehetsz, legalább a tökéletes formájának a szintjén vagy. Biztos vagyok benne, hogy uralkodhatnál az egész univerzumon, a démonok világát is beleértve... Persze, csak ha én nem lennék itt.

– Azon már túl vagyok, és meg kell mondjam, eléggé unalmas volt.

A Halhatatlan megpördült, és kezeiben megjelent egy fénylő támadás, amilyet Vegetto még sosem látott. Ellenfele irányába dobta, de a hős a kézfejével könnyedén elhárította.

Talán azzal, ha visszaváltozna az eredeti formájába, érdekesebbé tehetné ezt a harcot? Nem feltétlenül... A köztük lévő szakadék emlékeztette a Buu elleni harcra. És ez a fickó messze volt attól a szinttől, amit Buu elért, mikor elnyelte Gohant.

A Halhatatlan még nem végzett és jó pár hasonló támadást indított, amiket Vegetto pont olyan könnyedén hárított, mint a legelsőt. Visszavágott pár ütéssel, amik többségét a Halhatatlannak nem sikerült semlegesíteni.

Ezután a Halhatatlan néhány varázslattal próbálkozott, más dimenziókat nyitott, megváltoztatta a gravitációt, még egy időre az idő múlását is megváltoztatta. Ezekre a képességekre létezése néhány millió éve alatt tett szert. Áh, ha a Kaioshin-ek nem lennének ilyen idióták, mostanra nekik is lehetne ilyen képességeik!

Vegetto nem volt csalódott, hiszen a harc tele volt meglepetésekkel.

Azután, néhány óra elteltével, a Halhatatlan a fáradás tüneteit mutatta. A földre zuhant és tisztán kijelentette:

– Veszítettem. Nem tudlak megölni.

– Akkor... Ezzel befejeztük?

– Várj... figyelj... Veszítettem... de ettől még te nem leszel győztes. A győzelemhez, meg kell, hogy ölj.

– Ja... tényleg. Azt mondták, hogy nem fog sikerülni... Úgy tűnik, nem olyan egyszerű megölni téged. De igazából kedvellek téged és...

– Végezz velem, vagy elpusztítom ezt a bolygót és minden másikat, ami az utamba kerül!

– Hát, ebben az esetben, nem látok más utat, meg kell tennem. – mondta Vegetto, készen a harc lezárására.

Nekiiramodott a Halhatatlannak és olyan erővel ütötte meg, hogy átlyukasztotta a mellkasát. Majd olyan gyorsan pördült meg, hogy a lába pengeélesnek tűnt, mikor levágta ellenfele fejét.

– Nos, azt hiszem ez nem lesz elég... – jegyezte meg, mikor a szeme láttára a test felpattant és keresni kezdte a leszakadt fejét.

– Amint látod, elég könnyű újra összerakni. – magyarázta a Halhatatlan.

Vegetto a jobb oldalán összetette kezeit.

– Kame...

Egy energiagömb jelent meg a tenyerei között.

– Hame...

Maga elé tette a kezeit, mielőtt széttárta őket, ekkor mindkettőben egy-egy energiagömb vibrált.

– Big Bang...

Majd újra összezárta kezeit, ezáltal létrehozva egy hatalmas, villámló, fénylő gömböt.

– HAAAA!!!

Ezután a hatalmas mennyiségű koncentrált energia a Halhatatlan felé haladt, teljesen körbevette őt és elpusztította minden egyes sejtjét.

Mikor a porfelhő szertefoszlott, Vegetto óvatosan átkutatta a környéket, életben maradt sejtek után, ahogy Buu idején is tette. De már nem volt sehol semmi.

– Pff. – mondta, mikor rájött, hogy tök egyedül van, majd véget vetett saját átalakulásának. – Mégis elég könnyű volt.

– Sajnálom, – szólalt meg egy hang a fejében. – Nincs már testem, de még mindig nem haltam meg.

– Hmm...

– Ezzel természetesen már én is próbálkoztam. De a lelkem nem utazott át Enma-hoz. Próbáltam. Pár perc múlva a testem újra összeáll.

– Akkor a lelkedet kell elpusztítanom. Úgy tudom, hogy ha meghalunk, majd újra megölnek minket, már nem térhetünk vissza. Ezt jelenti a lélek halála. De azután véget ér a létezés, nincs többé menny...

– Leszarom. Véget akarok vetni ennek. Próbálkozz, kérlek!

Vegetto keresni kezdte, merre lehet a lélek, aminek a hangját hallja. Érzett valami energiát, és egy gömböt küldött az irányába. Ám az egy cseppet sem volt hatással rá.

Megpróbálkozott mindenféle támadással. Energiagömböt, kí és tűzgolyókat, Kiaio-kat és ütéseket váltott, mégsem tudta eltalálni a szellemet. Nem volt fizikai formája és csak telepátián keresztül tudott kommunikálni.

Vegetto-nak be kellett látnia, hogy a Kaioshin-nek igaza volt: nem tudja megölni ezt a lényt.

– Hallgass meg, Halhatatlan... Jelenleg nem tudok végezni veled... De én vagyok Vegetto! Semmi sem lehetetlen a számomra. A következőt fogjuk csinálni: visszamész a saját hazádba, én pedig utánad megyek, hogy végezzek veled, amint találok rá módot. De ha az úton, vagy a várakozás közben valami rosszat csinálsz, életem végéig foglak kínozni. Érthető?

– Elnyerted a tiszteletemet, Vegetto... Sosem találkoztam még olyan erős emberrel, mint te, ezért adok neked némi időt, hogy megleld a megoldást.

– Jó döntés.

– Hangsúlyoznám, hogy NÉMI időt! Figyelmeztetlek, Vegetto, nem vagyok túl türelmes típus! Nézd ezt a homokórát!

A Halhatatlan, kinek teste egy része már regenerálódott, arra használta a varázserejét, hogy készítsen egy nagy homokórát, amiben a finom homokszemcsék rögtön hullani kezdtek.

– Ha az összes homokszem lepergett, mindenfelé bolygókat fogok elpusztítani, különösebb figyelmeztetés nélkül. Megértetted?

– Igen, tökéletesen. Meglátogatlak majd... amilyen sűrűn csak tudlak, mielőtt letelik az idő.

Majd Vegetto az Istenek birodalmába teleportált.

– Hát... Legalább egy ideig nem okoz újra gondot. Mondjátok, mégis mennyi időm van azzal a homokórával?

Az öreg Kaioshin belenézett a varázsgömbjébe és tüzetesen megvizsgálta az időmérő eszközt.

– Hmm... Hmm...

– Szóval? Tíz nap? Egy év? Ez eléggé fontos, jó lenne tudnom.

– Hát, kapkodd magad, Vegetto! Már csak 284 földi éved van, hogy megtaláld a megoldást.

fordítói megjegyzés: *Ez az író sokkal több többszörösen összetett mondatot használ, mint az eddigiek. Ha saját gondolatokról van szó, azokat én is így szoktam megfogalmazni, de másokét lefordítani elég macerás. Ezúton kérnék elnézést az elsőre nehezen felfogható mondatokért, esetleges (és többszörös) szóismétlésekért és – bár ez nem jellemző – elírásokért. :)