DB Multiverse

14. Fejezet: Vegetto létezésének célja

Jó pár hónap eltelt. A senzu bolygó nagy része átalakult a legnagyobb termelésre használt földdé, amit a földiek valaha láttak. Nem tudhatták, hogy ez semmiség volt néhány termelésre használt bolygóhoz képest, amik anno Dermesztő és Cooler régi birodalmához tartoztak, ettől függetlenül lenyűgözte őket a saját teljesítményük.

Több, mint 20 namek ajánlotta fel a segítségét farmerként és nem hezitáltak ekkora távolságra utazni otthonuktól, hogy segíthessék a növények növekedését. Mire Vegetto meglátogatta őket, már negyvenen voltak. Kicsik játszottak a mezőkön, s közben eltávolították a gyomokat is.

Néhány másik fajból is érkeztek; több olyan népből, akiket a Kaioshi-nek ajánlottak, mind kedvesek és barátságosak voltak, továbbá ők sem bánták, hogy csak havonta egyszer látják a családjukat. Titoktartást fogadtak, mind büszkék voltak rá, hogy segíthetnek annak, akinek a fagy démonok birodalmának bukását köszönhetik.

Vegetto állapota teljesen elviselhetővé vált. A családi étkezések közepette... Ömm; a családjai étkezései közepette, jó csillagharcos módjára mindent megevett, a mennyiségre sem volt panasza. Azután lenyelt néhány varázsbabot desszertként.

Egy nap meglátogatta a Kaioshin-eket, hogy – ahogy ő gondolta – egy utolsó jelentést adjon az Utolsó Esélyen uralkodó állapotokról.

Minden rendben zajlott, a kitermelés stabil volt és jelentős tartalékot halmoztak fel a harcos ételéből. A földművesek boldogak voltak, akik pedig fizetséget szerettek volna, rendszeresen egy halom arannyal tértek haza a családjaikhoz, amit a bolygón található egyik bányából szereztek.

Röviden, Vegetto úgy gondolta, hogy távozása után sosem látja újra az Isteneket.

– Vegetto, szeretnék komolyan beszélni veled. – mondta az öreg Kai.

Nem pont ezt csinálták eddig is? Vegetto levette ujjait a homlokáról.

– Foglalj helyet! – kérte az idős Isten, aki addigra már leült, míg Kibito Kai mögé állt.

Hoppá... Ez nem lehet jó... Gondolta Vegetto.

– Vegetto, már majdnem egy éve létezel és ezalatt egy tiszta következtetésre jutottam: nem vagy Csillagharcos.”

– ...

– Ha szeretnénk egy piramisba rendszerezni a lényeket a... mondjuk az étkezési szokásaik alapján, akkor legalul helyezkednek el a baktériumok, pont felettük a rovarok, halak és néhány emlős, fölöttük – természetesen – az emberek, majd a dinoszauruszok, és ezek felett a Csillagharcosok. Ők... Ők voltak az a faj, akik a legtöbbet ették, így a legnagyobb energiát termelték, amit az univerzum valaha látott. De te nem vagy része ennek a táplálkozási piramisnak. Te valahol... mérföldekkel fölötte vagy.

– Szóval?

– Az erőd hatalmas. Túlságosan is. Soh Gohan, a fiad, akinek az erejét a határaira emeltem, kellett volna, hogy a valaha élt leghatalmasabb harcossá váljon. És te felülmúltad őt. Sokkal.

– Szóval?

– Szóval, Vegetto, te egy univerzális méretű abnormalitás vagy az univerzum hosszú történelmében. Legyűrnéd Majin Buu-t vagy a legendás Csillagharcost akár egy sima faágat! Egy teljes fejezet vagy, amit rosszul írtak meg! Az én időmben az ilyen lényeket már születésükkor kivégezték!

– Tehát? Nem tudsz megölni. Bár tisztelem az őszinteségedet, Kai. Igazából én is elgondolkodtam, hogy mekkora káoszt okozott az univerzumban a legendás Csillagharcos és Majin Buu. Úgy gondolom, hogy csak a keleti Kaioshin kedvességének, vagy inkább inkompetenciájának köszönhettük a dolgot. Túlságosan Gokus hozzáállás, hogy nem ölünk meg olyan – egyelőre – ártatlanokat, akik egy nap majd elpusztítják az univerzumot, gondolom.

Kibito Kai a földet bámulta. Inkább elengedte a füle mellett a sértést, mert nem most volt itt az ideje, hogy belemenjen ebbe a vitába.

– Így igaz, Vegetto... Nem tehetünk semmit ellened... Vagyis nem sokat... De láttam, ahogy az erőd növekszik... Láttam, ahogy dühbe gurulsz... És ennek következtében láttam az univerzum halálát. Láttam amint semmivé válik, amint úgy döntesz, hogy eleged van belőle... És Kaioshin-ként az én munkám, hogy ezt megakadályozzam.

– Tetszik, hogy végre kiterítjük a kártyáinkat. – mondta Vegetto. – Hosszú ideje úgy érzem már, hogy szívesebben látnátok holtan, vagy legalább gyengébben. Mivel ti találtátok fel a fúziót, nektek van a legnagyobb esélyetek ártani nekem. Szerencse, hogy a hibáimból tanulva, merthogy azok is a személyiségem részei, inkább életben tartottalak titeket, biztos, ami biztos. Végtére is, egészen kedvellek titeket.

Kibito kai halántékán megjelent egy izzadtságcsepp.

– De figyelmeztetlek titeket. – tette hozzá Vegetto felemelt mutatóujjal. – Ne próbáljatok meg az életemre törni! Mindketten összeolvadt személyiségek vagytok, ahogy én, úgy ti sem tudtok az elődeitek módjára gondolkodni. Mindhárman tudjuk, hogy amint elmúlt a kezdeti megrázkódtatás, végül már csak egyetlen személynek érezzük magunkat. Ha a legapróbb jelét is észlelném, hogy veszélyeztettek engem, mindketten holtan végeznétek. Amilyen messze vagyunk mindentől, évezredekig tartana, míg valakinek feltűnne a hiányotok. És tudjátok, hogy nem viccelek.

– Tudom. – mondta az öreg Kaioshin. – Nincs félnivalód tőlünk. Őszintén szólva azért beszélek most veled, mert tudom, hogy megállapodásra tudunk jutni. Úgy gondolom, elég becsület van benned, hogy megértsd, mennyivel tartozol nekünk. Segítettünk, hogy létrejöjj, ételt adtunk neked. Én még az életemet is feladtam érted. – tette hozzá, rámutatva a feje fölött lebegő glóriára.

– Tehát mit kérnél cserébe?

– Azt kérjük, hogy engedelmeskedj nekünk.

– Kaioshin Úr, egy, vagy két cukorral szeretné a kávéját? Kívánja, hogy betakargassam? Megkaphatom az engedélyét, hogy elmehessek hugyozni? Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?!

– Hülye! Nem ilyen típusú engedelmességről beszélek. Amire én gondoltam, az az, hogy ha bármikor eléd állok és közlöm, hogy a viselkedésed nem helyén való, azt akarom, hogy elhidd nekem és változtass. Ha egy nap szükségem lenne a segítségedre valamiben, azt akarom, hogy végrehajtsd. Mielőtt bármi olyat teszel, ami befolyásolhatja az életedet, vagy bárki másét, azt akarom, hogy előbb kérdezz meg róla. Természetesen nem fogunk beleavatkozni az életedbe!

– Ennek pont az ellenkezőjét mondtad eddig. Milyen dolgokra gondolsz, amik ’Befolyásolhatnák az életemet’?

– Hát, például, ha eszedbe jutna uralmad alá vonni az univerzumot és birodalmat alapítani, előbb kérd ki a véleményünket.

– Bulma úgysem menne bele.

– Ha valaha is el akarnál pusztítani egy bolygót, előbb kérdezz minket.

– Ne már... Már rég felhagytam az ilyesmivel. – mondta Vegetto apró vigyorral a száján.

– Elfogadsz-e minket mestereidnek, ahogy Goku tekintett Roshi-ra, s tisztelsz-e majd minket annyira?

– Jól van, jól van, felfogtam... Ha elég a megnyugtatásotokhoz, hogy pszichiátriai kezelést kapok és elfogadlak titeket tanácsadóknak, akkor néha meglátogathatlak titeket. Gondolom ez nem nagy áldozat azért, hogy megelőzzünk egy esetleges népirtást.

A két kaioshin felsóhajtott.

– Folytathatjátok, drága mestereim.

Kibito kai meglepődött. Mivel folytathatnák?

– Jól gondolod. – bólintott az öreg. – Tényleg eszembe jutott más is: küldetések. Szeretnélek időről időre küldetésre küldeni téged.

– De... – tette hozzá halkan a keleti Kaioshin. – Az isteneknek nem szabadna beavatkozni...

– Igen, de szerintem ez innentől meg kell, hogy változzon. A Kaioshin-eknek sosem volt olyan erős szövetségesük, mint Vegetto. Fiam, ha két 100.000-es sereg állna egymással szemben harcra készen, le tudnád fegyverezni őket, mielőtt kárt tehetnének egymásban?

– Hm... nos, igen. Ha a közelükbe teleportálnék, pár perc alatt végrehajthatnám, amit kérsz.

– Erről beszélek.

– Tehát szeretnéd, ha egyfajta békefenntartó válna belőlem?

– Az is és valami más is. Az egész a megváltásról szól. Gondolom tisztában vagy vele, hogy ha Vegita meghalna, a jelenlegi állás szerint a pokolra jutna? Hát, ha most meghalnál... Nem is tudom, meg kellene kérdezned Enma-t.

– Hey, végrehajthatok pár küldetést a nevedben, még egyfajta edzésnek is betudhatom őket.

Az öreg Kaioshin szeme felragyogott.

– Akkor eldőlt. Vegetto, te leszel az univerzumunk valaha élt legnagyobb hőse!

Így hát, Vegetto elég sűrűn látogatta meg újra a Kaioshin-eket.

Eleinte nem sok feladata volt. A Kaioshin próbálta kitapogatni, hogy milyen küldetésekre kellene küldenie Vegetto-t. Kezdetben nagyon egyszerű dolgokat csinált, minthogy elszállított egy veszélyes szörnyeteget a lakott területről, mint néhány elkóborolt Yakon-t (fényevők). Egyszer egy egész várost kellett megmentenie egy cunamitól a pajzsával. De ez nem volt nagy feladat, a családja bármely tagja könnyen teljesítette volna.

Vegetto számára a lehetőség, hogy kihívásra leljen ezeken a küldetéseken, kezdett halványulni. De az öreg Kaioshin is úgy vélte, hogy ezek a küldetések egyelőre elég könnyűek voltak.

Minden alkalommal, mikor Vegetto a Kaioshin-ekkel találkozott, vagy az általuk kijelölt küldetésekre ment, a fúziótól kapott ruhákat viselte és a potara fülbevalókat. Mikor otthon volt, általában egyszerű pólókat és nadrágot viselt. Az új teleportálási technikáját használva ilyenkor elrejtette a potarákat egy gleccserbe rejtette messze északon, ahol senki sem élt. Egyszer volt egy rémálma, amiben Bulma egy időben próbálta fel a fülbevalót Puar-ral. Ettől a felesége egy nagy és szőrös, rémisztő macska-nővé változott...

– Nem kellene ezeket visszaadnom? – kérdezte egy nap az öreg Kaioshin-t. – Ezek a dolgok nagyon erősek. Nem kellene megtartanom őket...

– Oh, dehogynem, megtarthatod. – válaszolt. – Azok az ékszerek már értéktelenek és senki sem tudja újra fúzióra használni őket.

– Nem úgy volt, hogy többször használhatóak?

– Igen, de a tieid nem. Módosítottam őket, mielőtt átadtam Goku-nak.

– Hmmm... Már akkor is paranoiás voltál...

– Egyáltalán nem. Azért módosítottam a potarákat, mert ezek a varázstárgyak csak akkor működnek, ha a viselők egyike Kaioshin. A fülbevalókat eredetileg arra tervezték, hogy a Kaioshin-eket fejlesszék. És igen… Hogy növeljék az életerőnket, az intelligenciánkat és az erőnket. Ezért Goku DNS-e alapján módosítottam őket… Így a fülbevalók csak akkor hasznosak, ha a viselők egyike Goku. És mivel Goku már nem létezik, a fülbevalók is hasztalanná váltak.”

Így hát Vegetto végülis megtarthatta a fülbevalókat.

Ez várt tehát Vegetto-ra és így élte napjait.

Két családja volt és mindkettőről gondoskodott.

Nem hasonlított senki máshoz, de idővel megbékült a gondolattal.

Folytatta az edzést, hogy formában legyen abban az esetben, ha árnyak jelennének meg a horizonton: persze sosem talál majd olyan ellenfelet, aki kihívást jelentene.

Bejárta az egész univerzumot, apró küldetéseket teljesítve a Kaioshin-eknek.

Talán szeretnétek még néhány anekdotát hallani arról, hogyan vált Vegetto-ból az univerzum legnagyobb hőse?

Talán többet szeretnétek hallani a kalandokról, amiknek a képességeit és a tudását köszönheti?

Esetleg tudni szeretnétek, hogyan bánik majd a két kis tanítványával és hogy hogyan nőnek majd?

Nos, idővel minderről olvashattok majd :)