DB Multiverse

7. Fejezet: Kibito Kai technikája

Vegetto törökülésben figyelte, amint Kibito megpróbálta neki elmagyarázni, hogyan is működik az ő technikája.

– Valójában nagyon hasonló a te azonnali átviteledhez, – magyarázta az isten. – Mondd el, hogy miket csinálsz, mikor használod!

– Hát, koncentrálok, hogy megtaláljam a kí-jét annak akihez mennék, bemérem a helyzetét, majd elképzelem magam mellette... – válaszolta Vegetto, összekulcsolt karokkal, az eget kémlelve, mint általában, amikor erősen gondolkodott valamin. – És végül, arra összpontosítom az energiámat, hogy átugorhassak hozzá...

– Majdnem ugyanez történik majd itt is. – mosolygott Kibito. – Rövid időn belül meg fogod tanulni, 1 hét alatt meglesz, maximum...

– Hmm! – mondta hitetlenül Vegetto. – 3 nap bőven elég lesz.

– Ezt már rád bízom. – nevetett Kibito, tisztában volt barátja lelkesedésével, amikor új technikák megtanulásáról, pláne, ha különlegesekről volt szó. – Először meditálnod kell, – folytatta. – Mivel ez egy szellemi erőn alapuló technika, fel kell rá készülnöd.

Vegetto az istenség szemébe nézve mosolygott. Teste ellazult, amint izmai is. Kibito felfogta, hogy a csillagharcos kiürítette az elméjét. Hogy ne zavarja meg, hang nélkül hagyta ott, hogy meditálhasson. Pár órával később, Vegetto érezte, hogy a mentális felkészültsége elérte a maximumot. Kinyitotta szemeit, elhatározottság sugárzott belőle. Kibito, észlelvén ezt, felpattant és magyarázatba kezdett.

– Hogy azonnali átvitelt használj, erőre koncentráltál, most viszont egy helyre fogsz. Látod azt a követ odaát? – kérdezte az isten, egy hatalmas sziklára bökve, pár méterrel arrébb. – Oda kell jutnod mellé. Van időd bőven, ne kapkodj.

Vegetto bólintott, majd újra lehunyta szemeit. A szikla emléke eléggé tisztán élt az elméjében. Ugyanebben a pózban elképzelte magát a kő mellett. Majd átirányította az energiáit agyában és az ujjbegyeiben, amiket a homlokához emelt. Testét átugratta, majd kinyitotta szemeit... És rájött, hogy egyáltalán nem mozdult el.

– Nem vártam, hogy elsőre összejön, ne aggódj.

Vegetto felsóhajtott csalódottságában. Ebben a pillanatban Kibito rákérdezett:

– Mellesleg, már foglalkoztat egy ideje a gondolat, hogy szoktál hazateleportálni? Végülis az is egy hely. Nem a lakásodra gondolsz olyankor, ugye?

– Igazából a szomszédom energiájára gondolok. – vallotta be Vegetto.

Az istenség elmosolyodott barátja találékonyságát, a csillagharcos visszamosolygott rá, majd újra lehunyta szemét, hogy visszatérjen az edzéshez. Pár órával később egy morgás billentette ki a transzból. Az istenség érdeklődéssel nézett rá, amit egy elkeseredett arckifejezéssel és egy visszafogott mondattal megválaszolt;

– Éhes vagyok...

Kibito felsóhajtott a helyzet komikumától, majd felkelt és utat mutatott Vegetto-nak.

– Van arra egy kis kabin, amiben találsz némi ennivalót. Segítsek a főzésben?

Vegetto hallgatott pár másodpercig. Még sosem főzött egyedül, mindig Bulma, vagy Chi-chi készítette az ételét. El akarta fogadni az ajánlatot, de a végül büszkesége győzött.

– "Nem, kösz. Megoldom.

Vegetto az előbb mutatott irányba repült. Megtalálta az említett kabint, de elnémult az ott összegyűjtött hozzávalókat látva. Egész életében sosem kellett ételt készítenie. Annyira nem akarta kikérni Kibito segítségét a főzéshez, hogy kivett pár dolgot a hűtőből és nyersen elfogyasztotta őket. Frusztráltságában visszatárt a helyére és leült. Próbálta kiüríteni az elméjét, de gyomra fájdalmas hangot adott ki. És ezt kell még elviselnie egy teljes éven át? Vegetto összeráncolta szemöldökét a nehéz napokat várva. Kibito is aggódott; átérezte tanítványa problémáját. Kinyitotta egyik szemét, hogy ránézzen barátjára, de meggondolta magát és inkább becsukta. Koncentrálniuk kellett, hogy a csillagharcos minél előbb megtanulja a technikát. A problémát nem a fizikai erőnlét hiánya jelentette, hiszen Kibito már rég elismerte, hogy jóval gyengébb, mint barátja. A baj nyilván az, hogy Vegetto nem tud teljesen megnyugodni.

Másnap, Vegetto még mindig meditált. Az isten elintézte, hogy töltsék fel az éléskamrát, amit előző nap kiürítettek. A csillagharcos tényleg nem volt higgadt. Már jó ideje, hogy beszélni akar Bulma-val és Chi-chi-vel. El szerette volna mondani Chi-chi-nek, hogy közelebb szeretne kerülni Bulma-hoz és inkább vele szeretne lakni, mint egyedül. Ennek ellenére a tény, hogy nem akarta siettetni a dolgokat, visszatartotta. A helyzet teljes súlyával nehezedett rá és lehetetlenné tette a sikeres meditációt. Bosszúságában megrázta fejét. Ezek az érzések kezdték felemészteni. Elhatározta, hogy amint rájön, hogy hogyan lehet végrehajtani azt az istenverte technikát, tiszta vizet önt a pohárba. Ez a döntés felszabadította őt a ránehezedő tehertől, ami visszafogta. A sziklára koncentrált, amit mentora mutatott neki a minap. Tisztábban látta és érezte, mint eddig. Ezúttal oda kell mennie. Érezte, ahogy az energiái közelebb húzzák hozzá. Ezután már minden úgy kell, hogy történjen, mint az azonnali átvitelnél. Gondolataiban átutazott a téren és kinyitotta szemeit. Már megint nem mozdult el a helyéről. Mégis mit kellett volna tennie, hogy elmozduljon végre?! Az Istenség, észlelve barátja aggodalmát, felpattant és felajánlotta:

– Szükséged van segítségre? Esetleg egy tippre?

– Nem, amit elmondtál, már elég kell, hogy legyen... – mondta Vegetto, ahogy ellazította izmait.

Kibito Kai tudta, hogy miért nem akart további segítséget. Cell megtanulta tőle az azonnali átvitelt csupán azzal, hogy látta amint végrehajtja egyszer, majd Buu-val ugyanígy járt. Hibáztatta magát, amiért nem volt olyan jó, mint az a másik két hihetetlen harcos. A csillagharcos nagyot sóhajtott. Annyi energiát összpontosított, amennyit csak tudott. Ez nem olyan nehéz dolog. Ahelyett, hogy egy erőhöz menne, most egy helyhez kell közel jutnia. Meg kell találnia az összeköttetést. A szikla ott volt a gondolataiban. Olyan sokáig nézte, hogy kezdte ismerni rajta az összes repedést, meg a körötte lévő összes fűszálat. De talán látni ezt a helyet, még nem elég. Talán éreznie is kell. Valószínűleg ez a különbség a két technika között. Bárki el tud képzelni egy helyet. Az a lényeg, hogy érezze azt, ahogy valaki más energiáját, hogy mellé kerülhessen. Mutató és középső ujját a homlokára helyezte, hogy jobban tudjon koncentrálni. Az a szikla egy élő dolog. Körötte ott a fű, rajta ott a moha, a belsejében pedig néhány kisebb élőlény. Vegetto érezte azt a sok lényt, amik azon a helyen voltak, ahová oly' kétségbeesetten próbált eljutni. Most oda kell juttatnia magát a kőhöz. Teste megfeszült az erőlködéstől. Megpróbálta az átvitelt, majd... kinyitotta szemeit. Észrevette, hogy elmozdult, nagyjából 10 métert. Kibito felszólalt:

– Végre találtál egy módszert a probléma megoldására! Most menj vissza oda, ahonnan indultál és gyakorolj, amíg pontosabban nem tudod végrehajtani az átvitelt.

Vegetto felkelt és visszasétált a kezdőpontra, annyira örült, hogy fülig érő mosollyal lépkedett. Nem ült le, inkább állva szeretett volna újra próbálkozni.

Kibito Kai igazán elégedett volt tanítványával. Minden próbálkozással közelebb és közelebb került. Ha folytatta volna a gyakorlást, biztos tökéletesíti a technikát a következő napon, ahogy mondta. Vegetto kiürítette az éléskamrát aznap. Az ifjú Isten magában arra gondolt, hogy sokkal hamarabb megtanulta volna a teleportálást, ha nem lett volna olyan éhes. Pláne, mivel a technika használata rengeteg energiát emészt fel. Másnap, Vegetto már 5 méteren belülre tudott teleportálni a céljához.

– Próbálj 1 méteren belülre kerülni! – mondta Kibito Kai. – Ha sikerült, megpróbálkozunk valami nehezebbel.

Vegetto minden erejével koncentrált. Ujjait a homlokára szorította és megcsinálta. Hirtelen hátralépett, meglepődve észlelte, hogy a szikla hozzá ér a könyökéhez. Végre, örömében szélesen mosolygott, mert sikerült elérnie célját. Kibito gratulált neki.

– Nagyszerű! Most pedig egy olyan helyre kell eljutnod, amit nem látsz. Emlékszel az éléskamrára? 3 méternél közelebb kell kerülnöd hozzá.

– Cöhh, túl könnyű! – mondta a csillagharcos.

A bódé emlékét használta célnak, hogy érezhesse, majd azonnal eltűnt. Jó 10 méterrel a kabin mellett találta magát. Csalódottságában visszateleportált a sziklához. Kibito elmosolyodott.

– Ne kapkodd el, van időd. Ha 3 méteren belül leszel, hívj és megpróbálunk valami nehezebbet.

– Mégpedig?

– Olyan helyre próbálsz majd menni, amit ismersz és nem az Istenek birodalmában van. Mondjuk a te lakásodba.

Vegetto nyelt egyet. A megmérettetései még bőven nem értek véget...

– Még mindig nem sikerült? – kérdezte Kibito Vegetto-tól, mikor az visszatért egy újabb próbálkozás után.

– Négy méter... – motyogta dühösen a csillagharcos.

– Nézd a jó oldalát, egyre közelebb vagy. – mondta Kibito.

– De még mindig nem olyan közel, ahogy kérted. Nem érzem annyira a kabint, mint amennyire a sziklát. – dünnyögte bosszankodva Vegetto.

– Ez csak természetes, hiszen nem látod. – magyarázta Kibito. – Előbb utóbb sikerülni fog.

– Remélem is! Már egy teljes napja gyakorlom! – mondta Vegetto.

Ezután ismét koncentrálni kezdett. A feladat sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számított. Az azonnali átvitelnél nem számított a távolság, de ezzel, minél messzebb volt a cél, annál több energiába került a végrehajtás és annál éhesebb lett. Újra próbálkozott, de megint 4 méterre kötött ki a kamrától. Visszatért a kiindulópontra és észrevette, hogy Kibito Kai aggódóan nézett rá.

– Biztos éhes vagy. – találgatott. – Talán szünetet kéne tartanod. Hozok neked valamit enni.

– Nem kell, megoldom. – vágott közbe a makacs harcos. – Egy egész éven át folyamatosan éhes leszek, szóval jobb, ha megszokom... Amúgy a három nap majdnem letelt és még mindig nem sikerül... Tehát előbb megcsinálom, majd aztán ebédelek.

Kibito Kai tiszteletben tartotta a csillagharcos döntését és visszaült, karjait és lábait keresztbe tette, hogy meditáljon. Vegetto eltűnt és megjelent, közelebb a céljához.

Meg fogom csinálni... gondolta. Minden alkalommal egyre közelebb vagyok... Meg kell csinálnom.

Ujjait a homlokára szorította, de amint készen állt az eltűnésre, megszédült. Gyomra fájdalomtól égett az éhségtől. Ennivalóra volt szüksége, de nem akarta ezt beismerni Kibito-nak, mivel épp most mondott le az ajánlatáról. Meg kell tanulnia együtt élni az érzéssel. Újra felhasználta az energiája egy részét, ujjait a homlokához emelte, majd minden elsötétült.

Fájdalmak közepette kinyitotta szemeit. Az első dolog, amit meglátott, az aggódó Kibito Kai volt. Sokat pislogott, mire visszanyerte látását. Körötte minden homályos volt. Kibito felsóhajtott megnyugvásában, mikor látta, hogy tanítványa végre magához tért.

– Vegetto, jól érzed magad?

A csillagharcos felnyögött, majd kezét a homlokára szorította. A hasában lévő fájdalom mellett, most már a feje is fájt. Észrevette, hogy Kibito legalább 17 különböző módon megpakolt tányér ételt hozott neki. Vegetto érdeklődve pillantott tanítójára, aki válaszként pirított tésztát tolt elé csirkével.

– Kérlek, egyél egy kicsit! A legyengülésed nem fogja segíteni a technika mihamarabbi elsajátítását!

Vegetto nem válaszolt azonnal, mert nem találta a megfelelő szavakat. Eztán felült és elvette a tálat, majd elsuttogott egy halk "köszönöm"-öt. Pillanatok alatt lenyelte az összes kaját. Sokkal jobban érezte magát, annak ellenére, hogy még mindig egy lyukat érzett a gyomrában. Kibito Kai szólt hozzá:

– Fogadni mernék, hogy sokkal pontosabb leszel ezután.

És a fogadást meg is nyerte. Vegetto két méteren belül került a kamrához. Elégedetten tért vissza.

– Most pedig választhatsz. Tölthetjük pihenéssel a nap hátralévő részét és holnap folytathatjuk a nehéz feladatokkal, vagy ha elég erősnek érzed magad, most is megpróbálhatod.

– Essünk neki most! – mondta buzgón Vegetto.

– Ahogy kívánod. A nappalidba kell teleportálnod. Ez a feladat sokkal nehezebb, hiszen egy teljesen másik bolygóra kell eljutnod. Koncentrálj erősen, ha nem akarsz némi... Problémával szembesülni.

– Mifélékkel?

– Például azzal, hogy a szomszédod fürdőszobájában találd magad.

– Oh, világos.. – motyogta Vegetto, máris kevésbé magabiztosan.

A lakására gondolt. A kanapéra, a dohányzó asztalra, a feltornyozott mosogatnivalóra, a barna szőnyegére... Valami élőt keresett. A zöld növényére koncentrált. Még a legapróbb részletre is emlékeznie kell a helyről, különben elbukik. Kibito érezte, hogy mennyi energiát használ fel a tanítványa az extrém koncentrációval, majd Vegetto kinyitotta szemeit, ujjait a homlokára szorította, majd eltűnt... Pár másodperccel később néhány méterrel arrébb újra megjelent. Az istenség, izgatottan a gondolattól, hogy hol találta magát Vegetto a teleportálás után, kíváncsian nézett rá, amire a csillagharcos csak így válaszolt:

– A folyosón kötöttem ki.

– Az is nagyon jó! – gratulált Kibito. – Még mindig nincs meg a kellő pontosság, de ez egyáltalán nem rossz. Sikerült bármilyen baleset nélkül odajutnod ilyen rövid gyakorlás után!

– Nem, egyáltalán nem jó! – mondta Vegetto. – Az egész napot azzal töltöttem, hogy egy helyre fókuszáljam az energiámat és még így sem vagyok képes rendesen megcsinálni!

Vegetto dühében szabadjára engedte az energiáját. Haja kicsit megemelkedett és sárga fénybe borult. Hirtelen megnövekedett energiája hatalmas szelet keltett, ami elsodorta Kibito-t. A szuper csillagharcos üvöltött dühében.

– Elegem van, hogy a felmenőim árnyékában éljek, elegem van ezekből a kibaszott kötelezettségekből, meguntam, hogy azon törjem a fejem, hogy mindkét családommal ugyanannyi időt töltsek, unom, hogy két szék között ülök, és legfőképpen, elegem van ebből a gyengeségből!

Túl lépett a szuper csillagharcosok erején, hogy a következő szintre lépjen. Aurája aranysárga lett, elvakította az istent, aki kezdett bepánikolni az elszabadult csillagharcos láttán, aki még mindig az érzéseit üvöltötte:

– Békében akarok élni, basszameg. Időm se volt rá, hogy bármi rosszat tegyek egész kibaszott életemben! Nem érdemeltem ki, hogy mindezen keresztül kelljen mennem! Csak meg akarok szabadulni mindentől! Torkig vagyok a problémákkal, a családokkal és a rohadt éhséggel!

Egy hatalmas üvöltéssel fejezte be, miközben erejét tovább növelte a második szintnél is. Kibito Kai alig tudott hinni a szemének. Vegetto ereje fenomenális volt. Sosem érzett még semmi hasonlót! Észrevette, hogy öntudatlanul reszket a félelemtől és ez lenyűgözte. Megküzdött az őt visszatartó energiákkal, hogy Vegetto közelébe kerülhessen. Utóbbi ránézett, látszott rajta a hangulata, dühös volt.

– Fi... Figyelj, Vegetto... Ez... Higgadj le, jó? – dadogta Kibito Kai. – Nem baj, ha nem sikerül elsőre, ez valójában normális, de kérlek, uralkodj magadon...

Vegetto lenézett. Homlokában lüktetett a vér. A csillagharcos megrogyasztotta térdeit és azt mondta:

– Nem... Tudom már tovább elviselni ezt a helyzetet...

– Pihenned kell, barátom. Nyugodj meg és menj aludni. Nem baj, hogy nem sajátítottad el a technikát három nap alatt, ha holnap sikerül, az is nagyszerű teljesítmény!

Kibito-nak több, mint 15 év kellett hozzá... gondolta duzzogva az isten.

Vegetto ellazította izmait, haja ismét megfeketedett és kicsit összébb rogyott, amint aurája sűrűsége csökkenni kezdett. Végül szótlanul elballagott arra a helyre, ahol az elmúlt három napban aludt, és ledőlt. Kibito Kai, még mindig lesújtva tanítványa haragja láttán, szintén ledőlt, fejében gondolatok cikáztak.

Másnap, mikor Kibito Kai felébredt, észrevette, hogy a csillagharcos már nem volt mellette. Próbálta megtalálni az energiáját, hogy csatlakozhasson hozzá, de hiába. Vegetto energiája szó szerint eltűnt az istenek birodalmából. Aggodalmában már épp hívni akarta az idősebb istent, mikor Vegetto ismét megjelent. Végsebességgel repült felé. Vegetto csak állt egy helyben, mosolyogva. Mikor meglátta tanárát, büszkén mondta neki:

– Megcsináltam!

Kibito felsóhajtott megkönnyebbülésében.

– Akkor, ha megengeded, evés után megnézzük a bolygót, amit találtam neked.

A csillagharcos mélyen bólintott. Lenyelt kb 20 különböző ételt, majd hagyta, hogy Kibito a vállára tegye kezét, mielőtt elindultak egy helyre, amit még nem ismert. Mikor felnyitotta szemeit, egy hatalmas mezőn volt, amit virágok borítottak. Friss nyári szellő mozgatta a fűszálakat, s a fák lombjait egyaránt. Az égbolt, melyet néhány felhő díszített, a legtisztább kék színben pompázott, amit valaha látott. Néhol ismeretlen, szökdécselő állatkákat látott. A legjobban egy másfél láb magas csíkos lény lepte meg, fehér szőrrel a fején és mancsán. Az állat hatalmas lángcsóvát tüsszentett ki, mielőtt eltűnt a bokrokban. Csodás érzéssel elöntve, a csillagharcos félénken kérdezte:

– Akkor ez lesz a hely, ahol a varázsbabokat termesztjük majd?

– Hát igen. – erősítette meg Kibito Kai. – Ez lesz az.