DB Multiverse

Az öreg összeszorította markát. Egy rettenetes fájdalom hasított testébe, akár egy tüzes penge. Életének vége közel volt, érezte, tudta ezt.

Egyszer csak a kimondhatatlan szenvedés úgy eltűnt, ahogy jött. Igazság szerint minden fájdalmát a szemét elhomályosító köd vette el. Egy fura türkíz színű köd. Az idős férfi megnyugodott. Most már üdvözölte az időt, úgy várta a halált, mint megkönnyebbülést.

Alig várta, hogy elhagyhassa ezt a szürke porral fedett világot , a világot, amely már nem volt az övé. Már alig győzte kivárni, hogy találkozhasson Albával egy fényes és színes világban, ahol barátai és szomszédai várnak rá. Egy egész életnyi idő óta.

Mi volt az értelme a kínlódásnak? Mi volt az értelme?

Szemhéjai fáradt szemeire borultak, amik már alig bírták a nyavalyás szürke por marását. Becsukta a szemét és sóhajtott: valahára az a kín, amin átment, érjen véget, de gyorsan! Noha csupán a békés semmiség után sóvárgott, mégis az elmúlt órák sötét filmje pergett le perzselt agya kék vásznán.

Egy film, amely álomszerűen kezdődött. Egy álom, ami egy szokványos nap boldogságát jelentette. Egy gyönyörű nyári nap boldogságát, amelyet átlengett a befejezett munka örömének a hangulata, egy napét, amikor érezni lehet a kert és Alba főztjének az illatát, egy napét, amikor látni lehet mosolyát, ahogyan az aratást bámulja, az éjszakára vonatkozó baráti ígéret örömét, a grillezett hús meleg illatát és nevető emberek hangjának moraját.

A boldogság álmát hirtelen szétzúzta egy rémálom, a robbanás üvöltő zaja, amilyet addig még soha sem hallott, amit egy újabb követett, és egy újabb!

Érezte, hogy füle már nem ugyanúgy hall, mint ezelőtt. Az a pillanat mintha a semmiségé lett volna, egy fekete lyuk, egy öböl, amely mintha a lába alatt nyílt volna meg, addig míg a fájdalom fel nem nyitotta a szemét. Egy olyan pillanatig, amikor tonnányi betontörmelék és vastag porréteg alatt találta magát.

Ekkor látta meg őket!

Igen, magát az ördögöt látta, két démont, akik egyenesen a pokolból keltek ki.

Két szörnyeteg, akik angyalnak látszottak, fiatalos arccal és tiszta nagy tekintettel. Kinek is fordult volna meg a fejében, hogy az a két törékeny test ekkora könyörtelenséget és brutalitást rejtsen? Ő soha sem gondolt volna ilyesmit.

Ott voltak, a fiú és a lány , a barna és a szőke, annyira különbözőek mégis annyira egyformák, mint egymás negatív tükörképei. Ott voltak, nagy szemeikkel és sugárzó mosolyukkal.

A démonok mosolyát az az elégedettség váltotta ki, hogy minden bizonnyal élvezték felkutatni és eltűntetni az élet minden nyomát, csupán kezeiket használva közben, a kezeket, melyek a gonosz mérgét terítették szét mindenhol, ahol csak felbukkantak!

Az idős férfi torkából már csak egy utolsó nyögés jött elő, ahogy az eszébe jutottak és látni vélte szomszédjait, barátait, a csintalan vörös hajút, a fűszeres fiát, a borbély kicsiny kutyáját vagy éppen a bátor műhely tulajdonost, aki kiállt és elbukott ezen ördögi kettős kegyetlen tüze alatt…

Amit őt illeti, már nem mozdult. Az idős urat vén ösztöne arra tette késszé, hogy tökéletesen néma maradjon a vastag szürke porréteg alatt, közben vérbuggyanásig harapta ajkait, hogy ne ordítsa el magát a rettegés és a düh miatt, imádkozott, hogy a két démon ne vegye észre, hogy ő mindig életben van. A francos életösztön, csupán csak ostobaság!

Annyi fájdalom, annyi bánat, mindennek vége lehetne már.

Ahelyett, hogy nyugalom venné körül, a kék vászon pillanatképeire volt kénytelen meredni.

Nézni azon ismeretlen emberek kis csoportját alászállni az égből. Igen, azok a személyek repültek, úgy csöppentek oda, mintha csak természetes lenne repülőgép nélkül, fátyol, vagy szárnyak nélkül szállni. Akik aztán egyszerűen landoltak a vigyorgó démoni páros előtt.

Úgy tűnt, mintha repülni mindennapos dolog lenne, így érkeztek meg oda. Aztán a legalacsonyabb, egy fura kopasz férfi, narancsszínű harci öltözékben csak ennyit kérdezett:

– Miért? – miután végigmérte a földet, ahol szürke por és testek hevertek, szomorúság és düh költözött belé.

Érzések, melyek az idős férfi számára őszintének hatottak, a sötétes hanglejtésből igencsak biztosan tudta ezt megállapítani.

Tiszta érzések, amelyek csupán feltörő kacajt kaptak válaszul, provokatív, gúnyos nevetést, a gonosz nevetését.

A szőke lány válaszolt először.

– Miért?

Aki aztán a fiú felé fordul, kinek haja sötét, akárcsak a lelke, arcán pedig naiv, kikerekedő szeme tűnt fel.

– Nem emlékszem... Na és te?

– Gyerünk, emlékezz... annak az ostoba fűszeresnek nem volt osztrigája.

Hamarosan mindannyian a földön találták magukat... egy gúnyos tekintetű fiatal férfi és egy fiatal, törékeny lány alatt, akin még egy karcolás sem volt.

A férfi fel sem tudta fogni a lány válaszát, miszerint egy ilyen badarság miatt pusztította el az ő egész világát. Amit igazából érzett akkor, hogy egy terhelő méreg kezdett tombolni benne.

Ami ezután következett, még pontosabban bevésődött az emlékezetébe: hogyan feledhetné el azt a vad harcot, ami aztán jött. A harc hevét, az ütések precizitását, a briliáns kitéréseket.

Hogyan is mehetne ki ez a fejéből, noha többen is jöttek utána, de a többiek is nagy gondba ütköztek, mikor szemben találták magukat ezekkel a megszállott fiatalokkal. Hiába voltak hárman kettő ellen, hiába harcoltak dühösen és elszántan, hiába támadtak bátran vissza… mindannyian túl gyengének bizonyultak a két felbőszült a kamasz ellen.

El kell mondani, hogy az úrnak volt tapasztalata; látott TV-ben harcokat, és figyelemmel kísérte a harcművészeti bajnokságokat. Ezért volt, hogy rögtön megérezte, hogy azok az idegenek nem kezdők, mindannyian edzett és sokat megélt harcosok voltak… jobbak azoknál, akiket valaha is életében látott… viszont magával a Gonosszal szemben, sajnos, semmi esélyük sem volt.

Egy pillanat alatt a padlóra kerültek, összetörve… a csúfolódó nézésű fiatalember és a karcsú lány alá, akin egy horzsolás sem látszott.