DB Multiverse

1000 évvel ezelőtt

A következő 1000 évben a csillagharcosok és tsuful-ok világa sokat változott. A csillagharcosok egyedfejlődése nem sokat haladt előre, viszont mostanra már fából, kőből és cementből építették a házaikat. Sőt, akadt még néhány nagyobb városuk is, iskolájuk (csak a legnagyobb városokban), és egy sereg, aki az összes csillagharcos királyának szolgálatában állt. Persze, ha kevesebb, mint 1 hónap alatt meg tudod kerülni a bolygódat, az olyan, mintha az egész csak egy hatalmas ország lenne. Mindezek ellenére a lakosság többsége vidéken lakott, és, habár nem vezettek be erre külön osztályzást, a városban lakók tanultabbak voltak, erősebbek s még jól neveltebbek is az átlagos falusiaknál.

A csillagharcosok már ismerik a repülés művészetét és a népesség egy része képes is rá. Minden felnőtt csillagharcos tudja, hogyan dobáljon tűzgolyókat (vagy keményen dolgoztak azon, hogy titokban tartsák, ha mégsem képesek rá).

Ami a tsufulok-at illeti, ők átléptek az iparosodás korán és mostanra az informatika korszakába léptek. Hangtalan repülésre képes robotokat tudtak építeni, védelmi erőteret és szenzorokat, melyek képesek voltak az egész bolygót szemmel tartani. Ezek a technológiák sokkal hozzájárultak, hogy túlélhessenek egy, a csillagharcosokkal közös világban.

A tsuful városok ekkor már a szabad ég alatt voltak, csillagharcos földektől távol eső szigeteken. A környező óceánok nagy többsége a védelmi mezőjük részét képezte, mely a közelükbe érő lények megzavarására volt hivatott. Ezen teremtmények elvesztették az irányérzéküket, eltévedtek, majd végül mind anélkül indultak haza, hogy akár a legkisebb tsuful városkára ráleltek volna.

A tsuful-ok folyamatosan kapcsolatban álltak a csillagharcosok királyával és a tanult csillagharcosokkal. Hogy ezt elérjék, gyakran küldtek robot követeket hozzájuk, amiken keresztül videokonferenciát tarthattak. A legbékésebb tsuful-ok a "gyermekeikként" tekintettek a csillagharcosokra, akikre figyelniük és vigyázniuk kell. Például ezért volt olyan, hogy kémműholdat küldtek ki és figyelmeztették a csillagharcosokat egy lakott terület közelében kitörni készülő vulkánról.

És – természetesen – tájékoztatták a csillagharcosok királyát az általuk Milleniumi harcosnak keresztelt jelenségről és annak veszélyéről. A történet amolyan legendaként terjedt a csillagharcosok között. Mindenki abban reménykedett, hogy az ő fia lesz majd a Milleniumi harcos, minden csillagharcos legerősebbike. Így – definíció szerint – belőle lenne az új király.

A jelenlegi király a figyelmeztetés nyomán készületeket tett, hogy üdvözölje – és kiiktassa – ezt a harcost. Felduzzasztotta a seregének sorait és a határukig edzette őket. Semmi nyomot nem hanyagolt el, ezért is küldte néhány harcosát értelmetlennek tűnő küldetésekre, mint pl hogy levadásszák az Arany Fémteknőst, aki – a legenda szerint – bárkit halhatatlanná tehet. Vagy a misztikus démon keresésére küldte őket, aki a puszta érintésével bárkinek a halálát okozhatja, vagy a rejtett tsuful városok kutatására, ahol hihetetlen erejű fegyvereket rejtegettek. Sőt, akadt olyan is, akit a könyvtár anyagainak átkutatására küldött.

A csillagharcosok többnyire szkeptikusok voltak és nem hittek a fent említett legendákban. Többségüknek nehezére esett hinni a Milleniumi harcos létezésében. A király maga sem fogadta el feltétlenül az ötletet, de a feljegyzéseikben igenis hitt.

Igen kevés csillagharcos ismerte az olvasás tudományát. Igazából, ahhoz, hogy valaki tudhasson olvasni, gyengének, idiótának, és elég gyávának kellett lennie ahhoz, hogy a király védelme alá vesse magát. Cserébe, hogy ott olvashassanak és írhassanak, rendben kellett tartaniuk a könyvtárat. Bármikor egy magas rendfokozatú csillagharcos tért be történelmi információkért (ami ritkán ugyan, de előfordult), elismerte, hogy az írnokok is hasznosak, de nem tudta legyűrni a megvetést, amit ezekért az életüket itt leélő könyvmolyok iránt érzett.

A tanulmányokat és csillagharcosok (másik gyávák és könyvmolyok) által folytatott tudományos projekteket és eredményeiket nagy becsben tartották. A király tudta, hogy ezek a dolgok fontosak, ezért egy könyvtár elleni támadás azonnali halálbüntetést jelentett. A nép lassacskán elfogadta, hogy "minden tudós gyáva féreg, de valószínűleg hasznosak lehetnek".

A hatalmas, visszavonult Nizucchi generális épp a főváros könyvtárában tartózkodott. Biztos volt benne, hogy feleslegesen jött, de engedelmeskedett a királynak, hisz ő volt a leghűségesebb embere. Percek sokasága telt el, amióta várt, és kezdte úgy érezni, mintha egy örökkévalóságig húzódna az egész.

– Íme. – mondta a "könyvtáros", aki épp visszatért, egy csillagharcos nő, aki még nála is idősebb volt. Nagyjából annyi foga hullott már ki, ahány percet a generális várt rá, és úgy meg volt roggyanva, hogy már az is csoda volt, hogy látszott az arca. Az egykori tábornok szemében nem volt ő több, mint egy rakás szemét.

– Megtaláltam az írásokat. Ezek szólnak arról, hogy mi kell ahhoz, hogy egy csillagharcos elérhesse a legnagyobb erőt.

– Aha, és?

– Ez Leanord egyik tanulmánya. Kétszáz évvel ezelőtt élt. Úgy vélte, hogy a csillagharcosok mindössze erejük egy töredékét használják és sokkal erősebbé válhatnak. Ennek a szintnek az eléréséhez az együttérzés képességére van szükség.

– Milyen vérzés?

– Együttérzés, empátia. A képesség, hogy érezzünk mások iránt. Átéljük a fájdalmukat, sajnáljuk őket, és – adta hozzá – hogy szenvedjünk, amikor ők is szenvednek.

– Ez mekkora ostobaság!

A könyvtáros felolvasta és elmagyarázta neki a teória részleteit. Jó hosszú szóváltások után Nizucchi távozott. Megértette a küldetését: találnia kell egy puncit és a világ legerősebb harcosává kell faragnia.

Nizucchi elmagyarázta ezt a királynak, aki el is küldte őt ennek az empatikus harcosnak a felkutatására. Ennek nyomán a tábornok településről településre szállt, fejében pedig folyton az a gondolat cikázott, hogy csak az idejét pazarolja... De a királynak adott igazat, minden nyomot követni kell.

Néhány száz mérfölddel odébb, egy csillagharcos, aki talált egy arany fémteknőst, mindent megtett, hogy halhatatlanná váljon azáltal, hogy magához dörzsölte. Majd megértette, hogy csak sárga iszap lepte el a teknőst.

Messze a várostól, messze mindentől, egy csillagharcos nő haldokolt.

Mindennapos eset.

De ez itt nem volt sem öreg, sem sérült. A helyzet rosszabb volt, betegség gyötörte. Elég szánalmas módja a halálnak.

Persze ez nem zavarta meg a férje napját; csodálatos volt az idő és a falu vezetőjeként volt elég teendője. De ahogy a ház előtt sétált el, ahol a felesége szórakozott a haldoklásával, bekiabált az ajtón:

– Gyere már ki, basszus!

Ami nagyon, nagyon gonosz dolognak tűnhet, ha nem tudjuk, hogy a felesége mellett térdelt a lánya, sírva.

A törzsfőnök, kinek neve Hartich, még így is elég toleránsnak számított. Tudta, hogy egy csillagharcos tud sírni, pláne amíg még kicsi. Sírhat, ha súlyos sérülése van, vagy egy keserű vereség után. De hogy azért sírjon, mert az anyja haldoklik... Ezt már nem fogta fel. Mindenki meghal, előbb vagy utóbb!

– Gyere ki, de most azonnal! – bömbölte.

A lány végül elindult. Szemei még mindig pirosak, duzzadtak voltak.

– Nem szégyelled magadat, amiért anyád szenvedését még jobban megnehezíted azzal, hogy a síró képedet mutatod neki? – kérdezte.

– Nem értesz te semmit! – válaszolta komoran.

– Így van. Tedd hasznossá magad, vadássz valami ennivalót!

A lány lebegni kezdett – a világ ezen felén ez ritkaság számba ment – és elrepült. Apja belépett a házba. Ő és felesége már 20 éve voltak egymás oldalán. Az akkori csillagharcosok számára ez egész soknak számított. Persze néha eltávolodtak egymástól és másokkal is elvoltak, de végül mindig újra egymásra találtak, együtt nevelték egyetlen lányukat éveken át, annak ellenére, hogy a legtöbb gyereket csupán az egyik szülő nevelte, vagy az egész falu.

Neje ébren volt.

– Megnehezíti neked, igaz? – kérdezte a férfi.

– Nem számít. – válaszolta gyöngén. Hartich egy ideig szótlan maradt, majd megkérdezte:

– Nem akarsz véget vetni ennek?

– Nem, – válaszolta. – látni akarom, ahogy a halál közelít hozzám.

Vérbeli csillagharcos nő volt.

Már majdnem beesteledett, a legtöbb csillagharcos már asztalhoz ült, ivott, pihent, a ház előtt. Az asztalok és az egyéb "nappaliba" való dolgok mind odakint voltak. Végtére is, a házak csak alvásra valók és hogy szárazon tartsák a dolgokat az esőben.

Mind odafordultak, amikor meglátták a vezetőjüket a feleségével a karjában kijönni a házából. Rögtön tudták, hogy véget ért a szenvedése. Jó pár napja betegeskedett már, a csillagharcosok pedig nem szoktak hozzá a látványhoz, hogy valaki haláltusája ilyen sokáig tartson.

– Hanaaaaaaasiaaaa!!! – üvöltötte Hartich, hogy lányát hívja, kiről tudta, hogy a közelben van. Szinte azonnal, a házak közül előbukkanva, lánya mellette termett. Tekintete aggódó volt, szemei könnybe lábadtak, mikor megpillantotta édesanyját.

Hartich mély lélegzetet vett és neje testét a levegőbe hajította. A holttest magasra repült. Vezetőjükért érzett tiszteletükből, minden falusi némaságba burkolózott, ahogy a nő az égbe emelkedett. Hartich jó magasra dobta. Ez azt jelentette, hogy nagyon tisztelte halott feleségét. Minél tovább várt, annál több tiszteletet fejezett ki. Így hát várt, öklét megfeszítve, energiát gyűjtött. Ahogy Hanasia is.

A test kezdett visszazuhanni. Minden falubeli összeszorította öklét és energiát gyűjtött. Arrébb mentek az asztalaiktól, tüzelésre készen, hiszen általában ez volt az a pillanat, amikor lőni szoktak. De természetesen vártak, hogy Hartich tüzelhessen először.

A holttest még mindig zuhant. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Páran már kezdtek aggódni. Ha a test a földre zuhan, azzal tönkreteszi a tisztelet minden látszatát. Azon elhunytak számára, akiket megvetettek életükben, a szokás az volt, hogy az eldobás pillanata után már le is lőtték, nem adva időt nekik az emelkedésre. De hogy megvárják amíg földet ér... az még ennél is rosszabb volt. Igazság szerint úgy gondolták, hogy az ilyesmi balszerencsét, vagy valami hasonlót hoz. Mindez csupán a tisztelet kimutatásáról szól.

Néhányan már komolyan hezitáltak. A test olyan gyorsan zuhant már, hogy rögtön lőni akartak. De nem merték megtenni. Hartich és Hanasia, a falu két legerősebb csillagharcosa állt a csoport közepén és ha Hartich túl lassú lett volna, Hanasia biztosan eltalálja. Ő magához vehette volna az első lövés jogát, de a többiek... Ők biztosan nem. Azért túl nagy árat kéne fizetniük. Így hát, jobb híján, figyelték a két harcost, valamiféle jelre várva. Az a kettő már előkészítették támadásaikat, most pedig csukott szemmel álltak. Igazán furcsák voltak.

Az egyik falusi majdnem bemozdult, de szinte azonnal leállította őt egy mellette álló. Ha még egy negyed másodpercet várnak, a test a földre zuhan! Ekkor, hirtelen, a két hátramaradt hozzátartozó kinyitotta szemét és tűzgolyóikat a tetem felé lőtték, a többiek rögtön utánuk ugyanezt tették. Robbanás rázta meg a környéket, miután csak némi hamu ért le a földig.

Így bántak hát a csillagharcosok a halottaikkal.