DB Multiverse

12. Fejezet: Ki mint vet…

Gohan teljesen bepánikolt. Mit tehetne? Épp a hátára vette volna apját, mikor megérezte Krilin, Goten és Trunks kíjét közeledni. C18 is velük volt.

– Van valami baj, Gohan? – kérdezte Krilin mikor landolt.

– Semmi, csak verekedtünk apával...

– Harcoltatok?! – fakadt ki Goten, aggodalommal a szemeiben. – Tehát tényleg a te erődet éreztük!

– Csak egy kis edzés volt, nem kell aggódnotok miatta... – válaszolta visszahúzódóan Gohan.

– Segítsetek cipelni! – utasította őket C18. – Vissza kell vinnünk azonnal!

– Belegondolva, hogy már csak két hetet kellett volna várnia az aratásra... – siránkozott Krilin.

Gyorsan repültek a táborhely felé. Gohan folyamatosan magát hibáztatta, a fejében újra és újra ezeket gondolta?

Az egész az én hibám, nemet kellett volna mondanom. Én szúrtam el, túlságosan beleélte magát és túl éhes volt. Tudnom kellett volna; apa is pont ilyen volt, gondolnom kellett volna rá... De miért mentem ilyen messzire? Miért akartam a határait feszegetni? Mit akartam megmutatni ezzel? Ráadásul általában utálok harcolni... Miért vettem olyan komolyan apával? Miért...?

Arcát a tenyerébe temette. Ha valami rossz történne, azt sosem bocsátaná meg magának. Egyszerűen nem lenne képes rá. A táborban sikítva fogadták őket.

– Mi történt?

C18 egy oldalpillantást vetett Gohan-ra, majd azt mondta:

– Semmi baj, Bulma, csak leesett a vérnyomása, semmi végzetes. Csak pihenésre és egy evésre van szüksége.

Vegetto nyöszörgött.

– Nem akarom megint ezt...

– Legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt vissza mész dolgozni! – oktatta ki Chi-chi, távozóban a konyha felé.

Krilin és C18 besegítették Vegettot az ágyába.

– Tarts ki, tesó! – biztatta a csillagharcost a barátja, mielőtt távozott.

Mikor mindenki kijött a szobából, Chi-chi kifakadt.

– Magyarázatot! Most! Mi történt?! Hogy került ilyen állapotba? Választ akarok!

Gohan lehajtotta a fejét és csak dadogott:

– Az... Az én hibám... Harcoltunk...

Döbbent csend állt be a beszélgetésben... És még mindig... Még mindig... Egy nagy rakás döbbenet, amíg Bulma roppant elegáns módon meg nem törte a csendet:

– MIVAN?

– Amikor rátaláltam éppen edzett és... megkért rá és... és nem tudtam nemet mondani.

Gohan eléggé szánalmasan érezte magát. Szégyellte magát, hogy belement a játékba annak ellenére, hogy az apja beteg volt. Mást sem akart, csak távozni és meditálni kicsit, ahogy régen tette az apjával és Piccolo-val.

Piccolo gondolatától egy kis nosztalgia lett úrrá rajta. Piccolo ragaszkodott hozzá, hogy a Földön maradhasson, arra az esetre, ha valami közbejön, így marad valaki, aki felmérheti az ellenség erejét és figyelmeztetheti őket, ha arra szükség van. Majd egy év távollét után most rájött, hogy mennyire honvágya van. Azokra az időkre gondolt, amikor az apja még mindig Goku volt. Akkoriban minden sokkal egyszerűbb volt. Az anyja biztosra ment, hogy mindig megcsinálja a házi feladatait, az apja pedig minden nap elvitte sétálni. Egyszer még elmentek megnézni a csillagokat is. Ez az estét bánta Gohan a legjobban. Goku, köszönhetően a krónikus nemtörődömségének, neveket talált ki a csillagképeknek menet közben. Gohan ezt rendkívül humorosnak találta.

Persze akkor minden könnyű volt. Gohan emlékezett egy mosolyra, amit Bulma és Vegita látszólag ok nélkül villantott egymásra. Jobban belegondolva tényleg összeillő pár voltak. Majd jött Trunks és megmentette őket. Megakadályozta, hogy az apja meghaljon (hát, legalábbis a legközelebbi alkalomig) és lehetővé tette, hogy az öccse a világra jöjjön. Gohan felsóhajtott: ritkán merengett el a múlt eseményein, de amikor így tett, mindig majdnem elsírta magát. Látta, hogy Videl érdeklődően fürkészi őt, ezért Gohan rámosolygott, hogy megnyugtassa.

– Ez az egész nem a te hibád, Gohan. – mondta.

Gohan megnyugodott. Videl látszólag egy olyan érdekes képesség birtokában volt, ami megengedte, hogy olvasson a gondolataiban és minden egyes mozdulatában. Senki sem volt ennyire együtt érző vele azelőtt. Leszámítva talán az apját (kivéve a Cell elleni harcban, de az egy másik történet). Elrepültek. Goten is elindult, hogy kövesse őket, de Trunks elkapta a lábát.

– Hagyd őket, Goten. Ez nem tartozik rád.

Trunks roppant érett megjegyzése felbosszantotta Goten-t. Sokszor érezte magát oktalan kisfiúnak a barátjához képest. Trunks a vállaira tette a kezét és elmosolyodott:

– Gyerünk, játsszunk a vicces kis dinónkkal!

Goten szélesen elvigyorodott és elindultak, Marron követte őket.

Gohan folytatta a makogást, mikor Videl-lel újra leszálltak:

– Én vagyok a felelős! Ha visszautasítottam volna, talán...

– Nézd, ami megtörtént, megtörtént! Újra és újra a múltról elmélkedni nem segít semmit! Inkább a következő két hétre kellene koncentrálnunk. A legfontosabb időszak lesz az apád felépülésében!

– Igazad van, de ettől még én vagyok a hibás a történtekért...

– Ne is gondolj rá! – parancsolt rá Videl.

A harcos mélyen belenézett barátnője szemébe. Hogy tudja egy nő elérni, hogy ilyen kényelmesen érezze magát? Biztos ezt érezte az apja is, amikor az anyjával volt. Megfogta a kezét és sétálni indultak.

Egy héttel később Vegetto állapota jelentősen romlott. Nagyjából 11 fontot leadott a súlyából a hatalmas menük ellenére, amiknek az elkészítésére Bulma és Chi-chi a napjaik nagy részét rááldozták. A többiek továbbra is a földeken dolgoztak.

Legyengült állapota ellenére, a csillagharcos fenn akarta tartani a látszatát annak, hogy pont olyan erős, mint amilyen mindig is volt. Ez persze nem igazán sikerült neki: alig tudott megtenni 60 métert anélkül, hogy elessen. Bulma kétségbe esetten imádkozott a férje épségéért. Persze jól ismerte az isteneket, így azt is tudta, hogy nem segíthetnek rajta, de ettől még folytatta az imádkozást, hiszen mást úgysem tehetett. A napok egyre hosszabbaknak tűntek és Vegetto minden nappal egyre rosszabbul festett. Öt nappal később már nem is próbálta tettetni, hogy jól van. Az egész napot az ágyban töltötte és úgy evett, mintha az élete múlna rajta – ami nagyjából így is volt. Gohan bizakodva figyelte a termést. A hosszú várakozás után végre meglátta az első senzukat. Letépett egy maroknyit és végsebességen repült vissza a táborhelyhez. Az apja mellett landolt és észrevette, hogy Vegetto nehezen lélegzik, szemeit lehunyta, az arca megfeszült, mintha ezer halál fájdalmát élné át. Gyorsan egy babot tett a szájába és kérlelte:

– Kérlek, apa, rágd meg! Ezek az első babok.

Vegetto-nak nehezére esett lenyelni a babot, de végül sikerült megennie mindet. Ezután kinyitotta a szemét és felkelt. A többiek felé fordult, akik mind köré gyűltek és előbb mosolyogtak, majd sírtak örömükben.

Vegetto végül megmenekült!!!

Eközben az Istenek birodalmában, Kibito Kai a szemöldökét ráncolva koncentrált.

– Rendben, túlélte.

– Máris ide akarod hívni?

– Várjunk még vele egy kicsit. Csak néhány hónapot. Biztosra kell mennem...

Mélyen sóhajtott, majd leült, lehunyta szemeit és folytatta a meditálást.

*szerkesztői megjegyzés: az a „Rakás döbbenet”-es rész nem tud pontos lenni. A franciáról angolra fordító ’kolléga’ végül megjegyzi, hogy ezt nem tudta megfelelően értelmezni, ezért neki megfelelően alakította át. A baj az, hogy az angol eredmény nekem még mindig nem felelt meg, így ez a szöveg lett belőle. Remélem megértitek. Elnézést, ha valakit ez zavar, az eredeti francia mondatokat itt hagyom a szöveg végén.

'un ange passa, puis un autre... C'est enfin tout le paradis qui a paradé...'